Teológiai cikkek

A Jézus Krisztus szupersztár rock-operáról alkotott ortodox felfogások

Hilarion volokolamszki metropolita és D. Dr. Berki Feriz protopresbiter e témáról :

Rockzene – mindent az igehirdetés érdekében? (Hilarion metropolita válaszol)

https://jesus-portal.ru/life/otvety-pastyrya/rok-muzyka-vse-radi-propovedi/?fbclid=IwAR0JAu0af2_Nzq2EtDlXbDF0k-yqdGgPZNy3OERVR5r0B5to9-OuyxomWtU

Műsorvezető: Van különbség, amikor az Egyház az ördög művének mond minden zeneművet, és amikor Hilarion metropolita maga is zenét komponál, gyerekkora óta hegedül és ismeri a kottát. Nem véletlenül kezdtem a zenével. Miért nem létezhet (vagy mégiscsak létezhet?) az ortodox hagyományban a Jézus Krisztus szupersztár rock-opera? Mi a rossz benne? Miért harcolt az Egyház a rockzene ellen?

Hilarion metropolita: Először is, az Egyházon belül nincs egységes állásfoglalás a rockzenét illetően. Napjainkban papságunk egyes tagjai támogatják a rockzenét, vagy eljárnak rockzenei koncertekre és ott prédikációt mondanak. 

Műsorvezető: Ön is elment?

Hilarion metropolita: Nem, nem mentem el. Azért, mert én elsősorban a klasszikus zene hagyományain nevelkedtem. És nagy többségében nem bírom a rockzenét. Bár el kell mondanom, amikor a hadseregben szolgáltam, ott éppen a Jézus Krisztus szupersztár rockoperát hallgattunk katonák kisebb körében, és hatása (elsősorban, az opera témája) nagyon is pozitív volt. Egy bizonyos pillanatban szinte kiinduló pontként szolgált számomra, hogy elkezdhessek mesélni Krisztusról. És azt is tudom, hogy vannak emberek, akik ennek a rockoperának köszönhetően fordultak a hit felé.

Részlet a rock operából

A „Szupersztár”

(Megjelent az Egyházi Krónikában 1977. 3. számában (Dr. Berki Feriz protopresbiter)

Az általunk ismert egész sajtó véleménye megegyezik abban, hogy a ma már világszerte ismert „Jesus Christ Superstar” című rock-opera nem a Jézusmozgalom terméke, hanem a mozgalmon kívül álló s a mozgalom adta ingyen reklámot felhasználó személyek üzleti vállalkozása. Miután azonban – ha mindjárt konjunkturális mellékjelenségként is – valami módon mégis kapcsolatban áll az eddig tárgyaltakkal, szólnunk kell róla is.

                A rock-operát bemutatták színpadon, filmen és kapható hanglemezeken is. Egyszerűbb áttekintés érdekében már most megjegyezzük, hogy a színpadi előadás – Amerikában és Angliában – káprázatos, míg a film (amelyet a jelen sorok írójának is alkalma volt, a hanglemezeken kívül, megismerni), eszközeiben egészen puritánnak mondható. Itt tehát arról kell szólnunk, ami valamennyi előadási műfajban közös, vagyis az opera tartalmáról, szövegkönyvéről és zenéjéről. (…)

                A történet a Virágvasárnapot megelőző pénteken este, Bethániában kezdődik és Nagy Pénteken a Golgothán fejeződik be, Jézus kereszthalálával. Itt is hallható talán az egyetlen eredeti evangéliumi idézet: „Elvégeztetett!” (Jn 19,41), valamint „Atyám, a Te kezedbe teszem le az Én lelkemet!” (Lk 23,46).

Máskülönben a szövegkönyv szabadon, sőt szabadosan követi a nagyheti eseményeket. Persze a feltámadásra még célzás sem történik.

                Vallásosság ebben a produkcióban szinte semmi – írja a Magyar Nemzet kritikusa az opera londoni színházi előadásával kapcsolatosan (1976. november 21.) Sőt, a vallásos ember szemszögéből ítélve, inkább vallásellenesség érződik rajta. Elvégre nem csúfolódás-e az, hogy Jézus mikrofonnal a kezében vonaglik a nézők előtt és a slágerek tomboló nyelvén szól híveihez? A Népszabadság kritikusa pedig így vélekedik (1972. jún.25.): Rice és Webber legfőbb törekvése az volt, hogy Jézust, mint embert ábrázolja. Az opera hőse azonban nem egészen azonos a mozgalom tétova ember-Jézusával. Ő egyfelől az a Jézus-ember, aki tudatosan választja az önfeláldozást, hogy ezzel sokkal nagyobb méretű változások elindítója legyen. Másfelől viszont csak olyan Jézus születhetett, aki kicsit híveihez hasonló: csodát nem tud hozni, nem is akar; igazságot nem tud tenni, csak meglátni képes az igazságot; fáradt, mások túl sokan vannak és ő kicsi. Gyengédségre vágyik (a kórus néha úgy is becézi, hogy Je-Crhi), s a legszívesebben elbújna Mária Magdolna gyengéd ölelésében, mert fél. De hogy Jézus alakjának gyengéd oldala a hangsúlyos, abban Júdásnak is nagy szerepe van. Az ő rendkívül nagy feszültségű figurája mellett Jézus eljelentéktelendik, nem is partnere. (Hadd tegyük hozzá: a tizenkét apostol között Júdás az egyetlen néger…)

                A Christ in der Gegenwart (1974.márc.24.) szerint: Mit vetnek konkrétan a film szemére? Először is a giccset az ábrázolási módban: a pompás napkeletéket és napnyugtákat, a kínos beállításokat, a tehetségtelen balettcsoport táncolgatását, a színészek elviselhetetlen pátoszát – mindez felismerhetetlenné teszi az igazi érzéseket és kifejezéseket. A film témáját illetően: Jézus történetét szubjektív érésekre szűkítették le, a mondanivaló elcsépelt és felszínes, a cselekmény sematikus, a bibliai tartalmat meghamisították. Mária Magdolna történetét édeskés szerelmi üggyé fokizták le. (…)

                Hadd tegyünk most hozzá még néhány megjegyzést az operával kapcsolatban saját közvetlen tapasztalatunk alapján.

                A film Jézus- alakja – amellett, hogy bandzsaságával és egész degenerált megjelenésével erősen illúzióromboló – tétova, passzív, semmitmondó figura, aki csak egyetlen alkalommal aktivizálódik: amikor kötélkorbáccsal kikergeti a jeruzsálemi templomból a kufárokat. Ekkor azonban elveszti azt a minimális emberi méltóságát is, amije addig volt, hangja hisztérikus, artikulálatlan rikácsolásba csap át. Amikor viszont a bélpoklosok közé kerül, s ezek gyógyulásért rimánkodnak hozzá, csak kapkod jobbra-balra, de nem vállalkozik csodatételre, mert mint mondja – sok a leprás, ő pedig kicsi és gyönge.

                A Magdalai Mária leplezetlen, bibliailag megalapozatlan és a hívő számára kimondottan ízléstelen szerelme Jézus iránt kitűnik a legtöbbet énekelt dalának szövegéből. (…) Az apostolok viszont, bármi történik is Mesterükkel, az opera folyamán háromszor is eléneklik a maguk egocentrikus, együgyű nótáját, amelynek végső konklúziója: „… azután ha visszavonulunk, megírhatjuk az evangéliumokat, hogy majd akkor is beszéljenek rólunk, ha már meghaltunk”.

                Ennyit az opera tartalmáról, szövegkönyvéről, valamint filmadaptálásáról, amelyek elrugaszkodva a bibliai valóságtól, lépten-nyomon súrolják a blaszfémia határát.

                Ami a mű zenéjét illeti, már a Mérleg 1972. évi 1. számának szemleírója is megjegyzi, hogy Orff, Prokofjev, Strauss és a Beatles, valamint a Rolling Stones zenéjének hatását mutatja. A magunk részéről hozzátehetjük, hogy pl. a Magdalai Mária fentebb említett dalának kezdet erősen emlékeztet Chopin Gyászindulójának, egyik közismert részére, Jézus gyötrődése a Getsemáné kertben pedig olyan ének, amelynek dallamvezetése meglepően hasonlít a „Kispiricsi kertek alatt” kezdetű csárdás dallamához. Egyébként a zeneszerzők munkájával és az énekesek produkciójával foglalkozó kritikák nem egyértelműen kedvezőtlenek. (…)

                Végezetül utalunk Athinagorasz thyatirai érsek többször idézett írására, aki megértéssel szól az operát elmarasztaló kritikákról és felteszi a kérdést: Vajon milyen mű alkalmas egyáltalán arra, hogy Krisztust a színpadon bemutassa? Már a múltban is minden ilyen színházi előadás erkölcsileg megbukott, hiszen Krisztus személye morálisan és történelmileg megismételhetetlen és felfoghatatlan. Ezért vannak eleve sikertelenségre ítélve az összes ilyen törekvések, és ezért indokoltak azok a tüntetések, amelyeket New Yorkban a katholikusok, protestánsok és zsidók tömegei az opera ellen rendeztek.

                Tanulmányunk végéhez értünk. Megpróbáltuk áttekinteni azokat a törekvéseket, mozgalmakat, művészi alkotásokat, amelyek napjainkban keletkezte, és amelyek valamiképpen a hithez, az Egyházhoz, Krisztushoz kötődnek, vagy akarnak kötődni, illetve amelyek keresik a Krisztushoz vezető közvetlen utat. Valamennyiük efemer jellege nem hagy kétséget afelől, hogy Egyházunk helyesen cselekszik, amikor elzárkózik a modernizmus minden megnyilvánulásától, és megmarad az örökkévaló igazságok és évezredes tradíciók mellett, amelyek mindezideig kiállták az idők és korok minden próbáját.

                Divatok jöhetnek és mehetnek, különféle hóbortok feltűnhetnek és újra nyomtalanul eltűnhetnek. Az Egyház pedig akkor marad hű önmagához és örökkévaló Urához, ha az Általa kijelölt történelmi útját járja, s ettől nem hagyja magát eltántorítani a modernizmus legcsábítóbb kísértéseitől sem.

                (E.K. 1977. évi 3.sz. – 1978. évi 3.sz.)