Hogyan vette el az Orosz Ortodox Egyház a Lengyel Egyház felét: második válasz Chrysostomos eminenciás úrnak.

Pável Darovszkij, 2020. november 20.

Részletesen elemezzük a Ciprusi elöljáró vádjait az Orosz Egyház ellen. Ez a cikk a „lengyelországi keresztényenek felének” elvételéről szól.

Folytatjuk válaszadásunkat az Orosz Egyháznak címzett Phanar „témagyűjteményére”, amely a Ciprusi Egyház elöljárója, Chrysostomos érsek szájából hangzott el. Az előző cikkben részletesen megvitattuk a Ciprusi elöljáró vádjait, miszerint az Orosz Ortodox Egyház „elvett” két egyházmegyét a Grúz Egyháztól, most a Lengyel Egyházra térünk át, amelytől Chrysostomos úr szerint az Orosz Egyház „elvette a keresztények felét”.

Emlékeztetőül: november elején az Érsek egyedül, ellentétben saját Egyháza Zsinatának korábbi határozatával, elismerte az úgynevezett „Ukrajna Ortodox Egyházát”, megemlékezve annak „elöljárójáról” a liturgián, ami megosztotta a Ciprusi Egyházat.

Ezt követően Chrysostomos úr a médiával folytatott kommunikációban számos nagyon kemény kijelentést tett mind az Orosz Ortodox Egyház, mind saját Egyháza azon főpapjai ellen, akik nem értettek egyet az ukrán szkizmatikusok elismerésével.

Az általa felhozott vádak egyrészt paradoxok voltak. Másrészt, nyilvánvaló céljuk az Orosz Egyház hiteltelenítése az ortodox világ szemében. Nevezetesen, az ilyen vádak egyértelmű célja az Orosz Egyház elválasztása más – Grúz, Lengyel, Román stb. – Helyi Egyházaktól.

A vádak abszurditása ellenére nem hagyhatjuk figyelmen kívül őket, mivel phanarioták hasonló „kompromitáló tényeket” használnak a Helyi Egyházakkal színfalak mögötti tárgyalásokban, ami azt jelenti, hogy a mi részünkről is szükség van egy nyilvános és részletes válaszra.

Így szólnak Chrysostomos vladyka vádjai: „Az érsek azt is elmondta, hogy a kommunizmus bukása után az Egyetemes Patriarchátus felkérte az Orosz Ortodox Egyházat, hogy térjen vissza az 1917 előtti állapotába, amit az akkori moszkvai pátriárka Alekszij elutasított. És most így viselkednek. Megkérdezzük az Egyetemes Pátriákát: ha léteznek kódexek, ők (a Moszkvai Patriarchátus – a szerk.) miért zavarnak? Tudom, hogy ma két egyházmegyét vettek el Grúziából, két egyházmegyét Ukrajnából, befogadták a keresztények több mint a felét Lengyelországból, Romániából pedig egyházmegyéket vettek át. Ki adta nekik a jogot, hogy autokefál Egyházat hozzanak létre Amerikában? Ez a beavatkozás mások joghatóságába megrendítette az egész Ortodoxiát.”

„Ők (Moszkvai Patriarchátus) Lengyelországban átvették a keresztények több, mint a felét”.

Őeminenciája Chrysostomos vádjainak bonyolult előadásmódja ismét zsákutcába visz. Csak kizárásos alapon feltételezhetjük, hogy az 1939-es eseményekről beszélünk, amikor a sztálini Szovjetunió elcsatolta Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország földjeit. Ezt követően ezeken a területeken Orosz Ortodox Egyház egyházmegyéi is létrejöttek. Egyszerűen nem léteznek történelmi előfeltételek a Ciprusi elöljáró vádjainak más verzióihoz.

Talán azzal érdemes kezdeni, hogy a Lengyel Ortodox Egyháznak ebben a kérdésben nincsenek semmiféle reklamációi az Orosz Egyház felé, azoknak nem ad hangot.

Azt is meg kell kérdezni Chrysostomos érsektől: mivel Ön – együtt Bartholomaiosz pátriárkával – most elismeri „Ukrajna Ortodox Egyházát”, és úgy véli, hogy annak joghatósága alá tartozik az egész Ukrajna, esetleg meg tudja győzni őket, hogy „szolgáltassák vissza” a Lengyel Egyháznak a nyugat-ukrajnai egyházmegyéket? Mivel az Ön véleménye szerint azokat „elvették” a Lengyel Egyháztól. Vagy most hagyományosan a 34. Apostoli szabályra fog utalni, amelyre az UOE szeret hivatkozni – hogy „minden független államnak saját Egyházzal kell rendelkeznie”?

Ugyanezen szabály alapján, miután ezek a területek a Szovjetunió részévé váltak, helyreállt számukra az Orosz Egyház joghatósága.

A tény azonban az, hogy csak Konstantinápolyban hisznek az autokefál Lengyel Ortodox Egyház létezésében 1939-ben. Az Orosz Egyház, valamint maga a Lengyel Egyház is úgy véli, hogy ebben az időben kánonellenes szakadás történt. Más szavakkal, nem létezett semmilyen autokefál Lengyel Egyház.

Egy kis történelem:

1918 óta a lengyel hatóságok (a nacionalista Pilsudski-rezsim) blokkolták a Szovjetunióbéli főpapok belépését Lengyelországba. Ebben az időben az Orosz Egyház úgy dönt, hogy autonóm Egyházat hoz létre Lengyelországban a területén található egyházmegyékből.

Itt helyénvaló felidézni a 34.Apostoli szabályt, valamint a IV. Ökumenikus Zsinat 17. szabályát, amelyre Phanar szeret hivatkozni. Mindkét szabály rendelkezik az egyházi határok megállapításáról:

„Minden nép püspökeinek illik ismerni közöttük az elsőt és elismerni őt, mint vezetőjüket, és elbírálása nélkül semmi olyasmit sem cselekedni, ami túlmegy az ő hatalmukon: mindegyikük csak olyasmit cselekedjen, ami az ő egyházmegyéjét illeti, és a hozzá tartozó területeket…” (34. Ap. sz.) „…az egyházi községek elrendezése kövesse a polgári és a földterületi rendet” (IV. Egy. Zsinat 17. sz.) Éppen ezekre a normákra hivatkoznak előszeretettel az új autokefál Egyházak létrehozásának támogatói.

Lényegük a következő: az egyházi határok követik a politikai határokat. Valójában azonban egyetlen egyházi kánon sem határozza meg az „autokefália”, „autonómia”, „önkormányzás”, „exarchátus” szavakat. Azaz, a kánonjog meghatározza az egyházi struktúra létrehozásának szükségességét minden államban, de nem határozza meg, hogy autokefálnak, autonómnak, önkormányzónak vagy metropóliának kell lennie. Erről tanúskodik az egyházaknak mind a története, mind a mai léte. A Konstantinápolyi Egyházon belül három autonóm Egyház van (az Egyesült Államokban, Finnországban és Észtországban), valamint számos metropólia különböző országokban. Csakúgy, mint az Orosz Egyházon belül is vannak az önállóság különböző fokát élvező szervezeti struktúrák, Japánban, Kínában, Közép-Ázsiában, Ukrajnában, Fehéroroszországban, Észtországban, Lettországban, Litvániában stb.

Éppen ezért 1918-ban, a független Lengyelország megalakulása után a Moszkvai Patriarchátus kihirdette a Lengyel Egyház autonómiáját. A lengyel hatóságok kurzusa azonban a Lengyel Egyház az Orosz Egyháztól való elválasztására irányult, és egyúttal az ortodoxia elnyomására. Az ortodox templomokat elfoglalták és átadták a katolikusoknak.

1922 januárjában tartották az első lengyel püspöki zsinatot, májusban a másodikat, ugyanazon év júniusának közepén – a harmadik zsinatot.

„Ezt a zsinatot Lengyelország miniszterelnöke beszéde nyitotta meg, aki kifejezte a kormány kívánságát, miszerint szükség van egy hierarchikus struktúra kialakítására Lengyelországban az Ortodox Egyházban, és döntéshozatalt sürgetett a lengyelországi Ortodox Egyház önállóságáról autokefália alapján, annak fényében, hogy Moszkvában eltörölték az Ortodox Egyház kánoni hatalmát,”- írták Tyihon pátriárkának a lengyelországi ortodox metropólia püspökei 1924 augusztus 16-án.

„Így nincs okunk kételkedni abban, hogy a Lengyel Ortodox Egyház autokefáliája 1924-ben keletkezett a Pilsudski kormány kifejezett nyomására; ezt a nyomást csak a lengyelországi orosz ortodox lakosság polonizációjának céljai diktálhatták, és az Ortodox Egyház vatikáni rabszolgaságba való taszítása, egy unión keresztül. Most már az is egyértelmű, hogy IV. Meletius Konstantinápolyi pátriárka, valamilyen politikai vagy más célok érdekében, támogatta a lengyel kormány ezen szándékát és jóváhagyta a Lengyel Ortodox Egyház autokefáliáját az Orosz Anyaegyház mellőzésével, amely a kánonokok szerint egyedül rendelkezett ezzel a joggal,” – írta erről a helyzetről Anatolij Vedernikov, a Moszkvai teológiai Akadémia docense.

Konstantinápolyi tomosz Lengyel Egyháznak.

1924-ben a Lengyel Egyház autokefáliáról szóló tomoszt kap a Konstantinápolyi Egyháztól. A tomosz  a következő indoklást tartalmazta: „Miután szeretettel elbíráltuk ezt a kérést és figyelembe vettük a szent kánonok előírásait, melyek megállapítják, hogy az egyházi ügyek rendezésének követnie kell a politikai és a társadalmi formákat (IV Egyetemes Zsinat 17, 28 szabálya), valamint Photius tanítását: „Az a szokás, hogy az egyházi ügyekhez kapcsolódó jogokat, különösen az egyházközségek ügyeit, összhangba kell hozni a politikai és közigazgatási változásokkal”, másrészről, engedelmeskedve a kanonikus kötelesség sürgető hangjának, amely a rászoruló Ortodox Egyházakról való gondoskodással ruházza fel Szentséges Egyetemes Szentszékünket, ugyanakkor megvizsgálva azt a tényt, amelyet a történelem is megerősít (mert írva vagyon, hogy a Kijevi Metropólia, valamint a hozzá tartozó Litvániai  és a Lengyelországi Ortodox Metropóliák első elszakadása Szentszékünktől és csatlakozásuk a Szent Moszkvai Egyházhoz egyáltalán nem a kánoni szabályok előírása szerint történt, és nem lett betartva mindaz, ami a Kijevi Metropolita teljes egyházi autonómiáját illeti, aki az Egyetemes Szentszék Exarchája címet viseli),  Tanácsunk és a szent metropolitánk, a Szentlélekben lévő szeretett testvéreink és paptársaink kötelességüknek érezték, hogy meghallgassák azt a kérést, amellyel Lengyelország Szent Ortodox Egyháza folyamodott hozzánk és áldásunkat és jóváhagyásunkat adjuk autokefál és független berendezkedésére.”

A későbbi események elemzéséhez fontos megjegyezni és kielemezni ezt az indoklást. Fontos mind a XX. század egyháztörténetének megértéséhez, mind a Konstantinápolyi Egyház már napjainkban következett cselekedeteinek megértéséhez Ukrajnával kapcsolatban. Mint látható, Phanar szinte azonos indokokat használ mind 1924-ben a lengyelországi helyzetben, mind 2018-ban Ukrajnával kapcsolatban. Ezek az indoklások annál is inkább fontosak, mivel a lengyelországi történet a Konstantinápolyi Egyház első egyértelmű agressziós kísérlete más Helyi Egyházak területén. Nézzük meg őket alaposan:

Az 1686 évi tomosz érvényességének vitatása a Kijevi Metropólia (amely akkoriban magában foglalta Lengyelország részét is) átadásáról és alárendeléséről a Moszkvai Patriarchátusnak.

Photius tanítása (ἀπόφθεγμα)

A IV. Egyetemes Zsinat 17. szabálya

A IV. Egyetemes Zsinat 28. szabálya

Ami az 1686-os tomosz tartalmának lenullázására tett kísérletet illeti, az Orosz Ortodox Egyház Szinódusának nyilatkozatából idézünk, amelyet már az ukrán helyzet kapcsán fogadtak el 2018-ban:

„Az 1686-os törvény, amely megerősíti a Kijevi Metropólia jelenlétét a Moszkvai Patriarchátusban, és amelyet Őszentsége IV. Dionysius Konstantinápolyi Pátriárka, valamint a Konstantinápolyi Egyház Szent Szinódusa írt alá, nem felülvizsgálható. A „visszavonásáról” hozott döntés kánonjogilag semmis. Ellenkező esetben minden olyan dokumentum visszavonható lenne, amely meghatározza a Helyi Egyház kanonikus területét és státuszát, függetlenül annak ősi voltától, tekintélyétől és összegyházi elismerésétől.

Az 1686-os szinodális okmány és az azt kísérő egyéb dokumentumok semmit sem mondanak a Kijevi Metropólia a Moszkvai Patriarchátus joghatóságába való átadásának ideiglenes jellegéről, vagy arról, hogy ezt a dokumentumot vissza lehetne vonni. A Konstantinápolyi Patriarchátus hierarcháinak kísérlete, hogy politikai és önérdekű megfontolásból felülvizsgálják ezt a rendeletet több mint háromszáz évvel kiállítása után, ellentmond az Ortodox Egyház szent kánonjai szellemének, amelyek nem teszik lehetővé a kialakult és hosszú idő óta nem vitatott egyházi határok felülvizsgálatát.

Így a Karthágói Zsinat 129 (133) szabálya kimondja: „Ha valaki… az egyetemes egység felé fordított egy helyet, és három évig az ő irányítása alatt állt, és senki sem követelte tőle, akkor aztán se követelje tőle, ha méghozzá ebben a három évben volt egy püspök, aki követelhette volna, és hallgatott.” A IV. Egyetemes Zsinat 17. szabálya harmincéves elévülési időt állapít meg az egyes egyházközségek hovatartozásával kapcsolatos viták esetleges közösségi elbírálására: „Egyházközségeknek minden egyházmegyében… mindig a püspökök felügyelete alatt kell maradniuk, akik irányítják őket – különösen, ha harminc éven át kétségtelenül a hatáskörükbe és a közigazgatásukba tartoztak.”

Ne feledjük, hogy Konstantinápoly 2018-as ukrán terjeszkedésével kapcsolatos kérdésben az Orosz Egyház a IV. Egyetemes Zsinat 17. szabályára utal, amelyre Konstantinápoly maga is utalt 1924-es lengyelországi expanziójánál… Később még visszatérünk ehhez a fontos mozzanathoz.

Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy 1924-ben Lengyelország (és a kihirdetett Lengyel Ortodox Egyház) határai nem egyeztek az 1686-os Kijevi Metropólia határaival, hanem jelentősen meghaladták azokat.

„Photius tanítását” nem fogjuk vitatni. Bár az Orosz Egyház, válaszul a Konstantinápoly lengyel tomoszára, vitatta, mivel ezt a tanítást egyik Zsinat sem hagyta jóvá, ezért nincs kanonikus jelentősége az Egyház számára. Mi csak fejben fogjuk tartani.

A IV. Egyetemes Zsinat 28. szabályának elemzése.

Külön szerepet játszik a IV. Egyetemes Zsinat 28. szabálya. 1924-ben, amikor az autokefáliáról szóló tomoszt állította ki a Lengyel Egyháznak, Phanar éppen arra utal:

„Mindenben a szent atyák meghatározásait követve, és elismerve a százötven istenszerető püspök most olvasott szabályát, akik együtt voltak Theodosius jámbor emlékének napjaiban Konstantinápoly uralkodó városában, az Új-Rómában, mi is ugyanazt határozzuk meg és döntjük el ugyanazon Konstantinápoly, az Új-Rómában Szent Egyházának méltóságáról. Mert a régi Róma trónjának az atyák méltó előnyöket adtak: mivel uralkodó város volt.  

Ugyanezt az indíttatást követve a százötven istenszerető püspök egyenlő előnyöket biztosított az új-római Szentszék számára, helyesen ítélve meg, hogy a város, amely megkapta a király és areioszpagosz városának megtiszteltetését, és amely egyenrangú előnyöket élvez a régi királyi Rómával, az egyházi ügyekben is ahhoz hasonló legyen, és utána a második legyen.

Ezért csak a pontoszi, ázsiai és trák területek püspökei, és ugyancsak a felsorolt területen élő idegenek püspökei állíttassanak a fent említett szentséges Konstantinápolyi Egyház Szentszéke által; azaz, a felsorolt régiók minden metropolitája, a terület püspökeivel együtt, kell, hogy küldje az egyházmegyei püspököket, ahogyan azt az isteni szabályok előírják. És magukat a fenti területek metropolitáit, ahogyan mondva vagyon, a konstantinápolyi érsek nevezze ki, az egyetértésben történt szokásos választás útján, és annak (a metropolitának) neki való bemutatása után.”

A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus értelmezése szerint ez a szabály egyfajta hatalmi elsőbbségre utal az egyetemes Ortodoxiában. Ha azonban alaposan megvizsgáljuk ennek a szabálynak a szövegét, akkor a következőket fogjuk látni:

Először is, a Zsinat atyái a II. Egyetemes Zsinat 3. szabályára utalnak: „A Konstantinápolyi püspöknek tiszteletbéli elsőbbsége legyen a római püspök után, mert ez a város az új Róma.” Amint láttjuk, egyértelműen tiszteletbéli, nem pedig hatalombéli elsőbbségről van szó. Ha egyszer csak, a kánon szövegével ellentétben, elismerjük, hogy valamilyen oknál fogva a hatalom elsőbbségéről beszélünk, akkor el kell ismernünk, hogy elsőbbsége Róma püspökének volt, ezért a pápáknak a hatalom elsőbbségére vonatkozó igényei indokoltak, amit elutasít az Egyház, beleértve Konstantinápolyit is.

Másodszor, mindkét Zsinat atyái egyértelműen meghatározzák a becsület elsőbbségének okait: „mert ez a város az új Róma”, „mert az uralkodó város volt”, „a város, amely megkapta a megtiszteltetést, hogy a király és az areioszpagosz városa legyen”. Más szavakkal, a kor egyértelmű politikai okára hivatkoznak: a birodalom fővárosának áthelyezése Rómából Konstantinápolyba, ami fővárosivá teszi a Konstantinápolyi püspök katedráját. Emlékeztetőül: mind a Második, mind a Negyedik Egyetemes Zsinat idején minden autokefál Egyház a Bizánci birodalmon belül vagy határai mentén volt található.

De 1924-ben a Bizánci Birodalom már nem létezik. Konstantinápoly már nem a „király és areioszpagosz” városa. Sőt, már nem is Törökország fővárosa, 1930-ban pedig Konstantinápoly végképp eltűnik, átnevezik Isztambulnak.

Harmadszor, ha elfogadjuk Phanar álláspontját, és úgy gondoljuk, hogy ez a kánon változatlanul érvényes, függetlenül a történelmi kontextustól, akkor ezt az értelmezést a kánon teljes szövegére kell alkalmazni. Bizony a teljes szövegre, nem pedig csak arra a részére, amely tetszik Konstantinápoly pátriárkáinak. A kánon szövegében azonban a Konstantinápolyi Ortodox Egyház határainak egyértelmű meghatározását látjuk: „csak a pontoszi, ázsiai és trák területek püspökei, és ugyancsak a felsorolt területen élő idegenek püspökei állíttassanak a fent említett szentséges Konstantinápolyi Egyház Szentszéke által”.

Mitöbb, ha megváltoztathatatlannak tartjuk ezt a kánont, meg fogjuk állapítani, hogy az Egyházak határait nem a Konstantinápolyi Ortodox Egyház Szinódusa, hanem az Egyetemes Zsinatok határozzák meg. Ha erre az álláspontra helyezkedünk, vissza kell helyeznünk az összes Helyi Egyházat az V. század határaira, mivel az Egyetemes Zsinatok kánonjainak egyike sem említi hatalmuk „delegálását” Konstantinápoly püspökének, amint azt Phanaron állítják.

Figyelembe véve a kánon történelmi kontextusának jelentőségét, valamint az annak alapján hozott döntéseket, el kell ismernünk, hogy elvesztette relevanciáját. Napjainkban az új Róma püspökének megadott elsőbbségi tisztelet nem több, mint az egyház történelmi emlékének tisztelete.

A IV. Egyetemes Zsinat 17. szabályának elemzése.

A következő szabály, amelyre a Konstantinápolyi Egyház hivatkozik a lengyel tomosz kiadásakor, az IV. Egyetemes Zsinat 17. szabálya, amely teljes verziójában így szól: „Minden egyházmegyében, a falvakban vagy a külvárosokban lévő egyházközségeknek mindig az azokat kormányzó püspökök felügyelete alatt kell állniuk: és mindenekelőtt, ha három évtized alatt kétségtelenül joghatóságukban és közigazgatásukban voltak. Ha nem több, mint három évtizeddel ezelőtt volt, vagy vita lesz róluk, akkor engedtessék meg azoknak, akik sértettnek tartják magukat, hogy a regionális zsinat előtt elindítsanak egy ügyet. Ha valakit megsértett a metropolitája, a nagy régió exarchája előtt indítson pert, vagy a konstantinápolyi szentszék előtt, amint azt fentebb említettük. De ha a király hatalma újra felépít vagy a jövőben épít egy várost: az egyházközségek elosztása kövesse a polgári és az adminisztrációs rendet.”

Ebben a szabályban a következő alapvető rendelkezéseket emelhetjük ki:

Először is, a közigazgatási egyházi határok megőrzése az elmúlt harminc év gyakorlatán alapján. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy nem egyházmegyékről vagy metropoliákról beszélünk, hanem csak egyházközségekről és egy adott egyházmegyéhez való tartozásukról. Így magyarázza jelentését a XII. század híres teológusa, Ioánn Zonara szerzetes, aki a konstantinápolyi egyház kánonjainak leghitelesebb elemzője. A tomoszban azonban a kánont úgy alkalmazzák, mintha általában az Egyházak határairól lenne szó. És a kánon ezen normája nyilvánvalóan leleplezi a Konstantinápolyi Patriarchátus cselekedeteit. Hiszen a lengyel egyházmegyék évszázadok óta az Orosz Ortodox Egyház részét képezték, ami sokkal több, mint harminc év. Azt hihetnénk, hogy ez joghatósági hovatartozásuk sérthetetlenségét jelenti. Még inkább ellentmond a kánon ezen normájának az 1686-os tomosz érvényességének visszavonására tett kísérlet, amit ugyanabban az autokefáliáról szóló tomoszban írtak le. De valószínűleg a phanariotáknak – más nem lévén – ezt a kánont kellett használniuk, egyéb rendelkezései miatt.

Másodszor, a viták hierarchia szerinti zsinatokban történő elbírálásának elve. Ezen elv alapján a lengyel és a moszkvai hierarchiák közötti nézeteltérést az Orosz Egyház Zsinatának kellett volna vizsgálnia. Valójában ez volt az, amihez a Moszkvai Patriarchátus ragaszkodott, mivel alapvetően nem volt kifogása a lengyel autokefália kanonikus kihirdetésével szemben. Ha kanonikus szempontból nézzük, miért a Phanar kezdett bele a kérdés eldöntésébe, az Orosz Egyház Zsinata helyett? Sietség miatt? De nincsenek kanonikus normák, amelyek sürgős megoldásokat igényelnének az ilyen kérdésekben. Sőt, ugyanebben az 1924-ben magában a Konstantinápolyi Patriarchátusban is már két éve létezik az albán szkizma, már 52 évet számlál a bolgár szkizma, de Konstantinápoly nem mutat semmilyen sietséget e kérdések megoldásában, inkább az Orosz Egyház területén bekövetkezett szkizmák kérdését óhajtja megoldani. Miért? De még az Orosz Egyházon belüli szkizmákat is szelektíven kezeli a Konstantinápolyi Patriarchátus.

Miközben ebben az időben legalizálta az egyházszakadást Lengyelországban, Finnországban, Észtországban, Konstantinápolyi Patriarchátus figyelmen kívül hagyja Grúziát, ahol szintén öntörvényű autokefáliát hirdettek ki 1917-ben. Miért? Talán azért, mert a grúz hierarchiák nem állnak készen arra, hogy feladják függetlenségüket Konstantinápoly javára? Emlékezzünk vissza, hogy Phanar csak 1990-ben ismerte el a grúz autokefáliát. Még az Orosz Egyház is elismerte 1943-ban, rögtön az első Zsinaton, amelyet képes volt összehívni az üldözés legszörnyűbb időszakát követően. Tehát, ismét hangsúlyozzuk, hogy a kánon a vitás kérdések hierarchia szerinti, alulról fölfelé vizsgálatát feltételezi.  Még ha egyetértenénk is a Konstantinápolyi Patriarchátus ambiciózus álláspontjával, hogy rendelkezik a „legfelsőbb törvényszék” jogával, mindenesetre kihagyták a lengyel püspökök gyűlését követő következő állomást – az Orosz Egyház püspöki Zsinatát.

Harmadszor, a Konstantinápoly végső bírósági joga, ez az, ami fontos Phanar számára. Valószínűleg ezért idézik ezt a szabályt a tomoszban, akkor is, ha más rendelkezéseiben csak a Konstantinápolyi Egyház törvénytelen cselekedeteit jelzi. De valószínűleg nem találtak jobb indoklást.

Az Egyetemes Zsinatok egyes kánonjainak sajátossága, hogy nemcsak az Egyetemes Egyház szintű, hanem gyakran éppen a Konstantinápolyi Egyház aktuális kérdéseinek vizsgálatát is tükrözik. Mivel annak területén zajlottak, elsősorban annak püspöki karát hívták össze. Az Egyház történetében senki sem hangsúlyozza ezt különösen, mivel a XX. századig ez a körülmény nem volt különösebb probléma az ortodox világ számára. De a XX. században a Konstantinápolyi Ortodox Egyház elveszíti befolyását az Oszmán Birodalomban annak összeomlása miatt (ne felejtsük el, hogy abban Konstantinápoly pátriárkája volt a hivatalos etnarcha – a birodalom összes ortodox keresztényének vezetője a szultán udvarában). Törökországi híveit is elveszíti – mivel ott először lemészárolják a görög lakosságot, majd szinte az egész fennmaradó részét Görögországba deportálják. Ez arra kényszeríti a Konstantinápolyi Patriarchátust, hogy más Egyházak területén keressen magának nyájat, és ehhez indoklást találjon a kánonjogban.

Azért, hogy megértsük, a kánon az Egyetemes Egyházra, vagy csak a Konstantinápolyi Egyházra utal, magukhoz a konstantinápolyi ókori teológusokhoz a kanonok tolmácsolóihoz – kell fordulnunk.

Tehát, a legnagyobb tekintély ebben a kérdésben, a bizánci Ioánn Zonara írja:

„…Amikor egy püspöknek egy püspök-társával van dolga, vagy egy papnak a püspökkel, akkor egy metropolita állíttatik nekik bíróként, akit a szabály a kerület exarchájának is hívja, viszont amikor egy püspök a metropolitáját vádolja, akkor a szabály a konstantinápolyi pátriárkát bízza meg bírósággal. De nem kivétel nélkül nevezik ki bírónak Konstantinápoly pátriárkáját az összes metropolita felett, hanem csak azok felett, akik alárendeltek neki. Mert nem viheti bíróságára Szíria, Palesztina, Fönícia vagy Egyiptom metropolitáit, akaratuk ellenére; Szíria metropolitái pedig az Antiochiai pátriárka, a palesztinok pedig a Jeruzsálemi Pátriárka bírósága alá tartoznak, az egyiptomiakat pedig az Alexandriai Pátriárkának kell bíróság elé állítania, akitől elfogadják a felszentelést, és akinek ők alárendeltek…”

Negyedszer, az egyházi közigazgatási határok igazítása a polgári és területrendezési rendhez. E szabály minden tekintélyes elemzője azt mondja, hogy új városok létrehozásának eseteiről szól az államon belül. Ebben Ioánn Zonara, Aristen és Theodore Valsamon is egyetért. De nem fogjuk vitatni e rendelkezés alkalmazását a Lengyel Egyház esetében, egyszerűen csak jegyezzük meg.

Tehát 1924-ben a Lengyel Egyház megkapta Konstantinápolytól az autokefáliáról szóló tomoszt. Valójában a tomosz korlátozott autokefáliát adott a Lengyel Ortodox Egyháznak, mivel tiltotta a szent mirha önálló főzését, a többi Helyi Egyházzal való kapcsolattartásnak Konstantinápolyon keresztül kellett történnie, valamint benne volt Konstantinápoly bírói jogáról szóló rendelkezés is, minek indoklásául idézték a fent említett kánonokat.

Természetesen az Orosz Egyház nem helyeselte a Konstantinápolyi Egyház invázióját kanonikus területére, és ezt az autokefáliát nem ismerte el: „Az autokefália kihirdetése „egyházi rendelkezés”, sőt, egy rendkívül fontos rendelkezés, a kanonok pedig, különösen a II. Egyetemes Zsinat 2. szabálya… szigorúan tiltja az egyik egyház püspökei számára, hogy intézkedéseket foganatosítson egy másik egyházra vonatkozóan. A III. Egyetemes Zsinat 8. szabályából, a VI. Egyetemes Zsinat 39. szabályából, valamint a Kártágói zsinat 24. (17) szabályából látható, hogy az Egyház bizonyos része függetlenségének ügyét e rész püspökeinek kérésére, vagy az Egyetemes Zsinatnak, vagy annak az Egyháznak teljes zsinatának kell eldönteni, amelyhez az a rész tartozott, de semmiképp sem egy másik egyháznak.”

Nyugat-Ukrajna és Nyugat- Fehéroroszország visszatérése.

1939-ben a Szovjetunió magához csatolta Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország földjeit, amelyek korábban Lengyelország részét képezték. Úgy tűnik, hogy a történelem ezen pillanatát nevezi most a Ciprusi Chrysostomos érsek „a keresztények felének a lengyel egyháztól való elvételének”. Természetesen ez az állítás egyértelműen hamis. Chrysostomos úr ismét felcseréli a fogalmakat, összekeverve az állam (ebben az esetben a kommunista Szovjetunió) és az Orosz Egyház cselekedeteit. Ez a keveredés ugyanolyan helytelen, mint a török hatóságok (például, Ciprus 1974-es inváziója során) és a Konstantinápolyi Egyház tetteink összetévesztése. Végül is a Szovjetunió az Orosz Egyház üldözője volt, különösen a múlt század 30-as éveiben, a szörnyű elnyomás időszakában.

Az államhatárok azonban megváltoztak, és ezekre a földekre visszatért az Orosz Egyház tényleges joghatósága, amelyet korábban jogosulatlan szakadás szakított meg. Azaz, az Orosz Egyház nem vett semmit semmilyen autokefál Lengyel Egyházból, mivel kanonikus szempontból egyszerűen nem volt semmilyen autokefál Lengyel Egyház.

Természetesen ezzel az állítással nem értenek egyet Phanaron. Véleményük szerint már létezett a Lengyel Ortodox Egyház autokefáliája. Rendben, megvizsgálhatjuk ezt a helyzetet Phanar szemszögéből is:

Idézzük fel, amit korábban megjegyeztünk és félretettünk Konstantinápoly cselekedeteinek indoklásából a Lengyel Egyház Tomoszában. „Photius tanítását” és a IV. Egyetemes Zsinat 17. szabályát az egyház közigazgatási határainak alakulásáról összhangban a polgári és fölrendezési renddel.

Tehát, ha az államok határai 1939-ben megváltoznak, akkor Konstantinápoly logikája szerint az egyház határainak is meg kellett változniuk. Vagy ez a logika csak akkor működik, ha valamit el kell vennie egy másik (például, Orosz) Egyháztól? És ha vissza kell adni neki, akkor ezek a szabályok már nem működnek?

Ezenkívül nem szabad elfelejtenünk a 34. Apostoli szabályt, amely azt jelzi, hogy egy állam határain belül egy joghatóság szükséges, valamint számos más, hasonló jelentésű szabályt (Antioch. 9, stb.).

De valójában az összes fenti körülményt, érvet és véleményt egyáltalán nem is volt muszáj felhozni. Mivel ebben a kérdésben sokkal jelentősebb körülmények vannak. Ez a lengyel szkizma résztvevőinek bűnbánata.

Bűnbánat és kanonikus autokefália.

A Második világháború eredményeként a Lengyel Egyház megszabadul mind a lengyel nacionalisták, mind a helyükbe lépő nácik hatalmától, akik szintén megpróbálták saját céljaikra használni. Őket a Szovjetunióhoz kapcsolódó lengyel kommunisták váltják fel. Ez egy megfelelő pillanatnak tűnhet, hogy eltöröljék az önkényes autokefáliát, és a Lengyel Egyház visszatérjen az Orosz Ortodox Egyház kötelékébe. Azonban minden teljesen másként történik. 1948-ban a Lengyel Egyház vezetői a Moszkvai Patriarchátushoz fordulnak:

„1. A Lengyel autonóm Egyház nem kanonikusnak és érvénytelennek ismeri el a Lengyel Egyház autokefáliáját, amelyet VII. Gergely Konstantinápolyi pátriárka 1924. XI. 13-i (4588 számú) Tomosza hirdetett ki, és kéri az az Orosz Anyaegyház áldását kanonikus autokefáliára.

2. Mivel Dionysius a Lengyel Egyház Metropolitája elhatárolódásban leledzik az Orosz Ortodox Anyaegyháztól, és a Moszkvai Pátriárkának küldött leveleiben többször állította, hogy a Lengyel Egyház kanonikus autokefáliát kapott a Konstantinápolyi Egyháztól, a Lengyel Egyház ezentúl nem tarthatja fenn vele az imádságos és liturgikus közösséget, és a jövőben nem fogja említeni az ő nevét az istentiszteleteken saját Elöljárójaként.

3. Ugyanígy, a Lengyel Egyház megszünteti imádságos közösséget a Lengyel Egyház minden olyan papjával és világi hívével, aki osztozik Dionysius Metropolita fent említett tévedésében, egészen bűnbánásukig.”

Tehát, a Lengyel Egyház hierarchiái megbánják a szkizmát (nem kanonikus autokefáliát), ezáltal gyakorlatilag lemondanak az 1924-es konstantinápolyi tomoszról. Sőt, elismerik Egyházuk autonóm státuszát, amilyen a szakadás előtt volt.

Válaszul erre a megkeresésre a következő határozatot adta ki Őszentsége, a Pátriárka és a Szent Szinódus:

„1. Figyelembe véve a Lengyel Egyház lemondását a nem kanonikus autokefáliájáról, Őszentsége a Pátriárka és a Szent Szinódus most helyreállítja vele a kanonikus imádságos és a liturgikus közösséget, és megadja neki a teljes független kormányzáshoz való jogot.

2. Amint az Orosz Ortodox Egyház püspöki Zsinata jóváhagyja a Lengyel Egyház autokefáliáját, a Lengyel Egyház megválasztja Egyházának Vezetőjét. Ekkor a Lengyel Egyház megkapja az autokefáliához szükséges a kánonok által előírt berendezkedést.”

Ennek eredményeként, ellentétben a konstantinápolyi tomosz szerinti státuszával, a Lengyel Egyház teljes függetlenséget kap, beleértve a szent mirha önálló főzésének jogát, egy független egyházi bíróságot, valamint a többi Helyi Egyházzal való kapcsolattartás teljesértékű jogát.

Ezt követően 1948. augusztus 22-én befejezéséhez érkezett Dionysius metropolita szakadásának története, aki a következő levelet küldte Alekszij pátriárkának:

“Eminenciás Uram, Szentséges Alekszij Pátriárka! „Irgalmas és megbocsátó a mi Istenünk” – az ószövetségi szent próféta ezen a szavaival, tele alázattal, keserűséggel és bűnbánattal bűneimért, fordulok Őszentségéhez, és kérem, hogy legyen az én Képviselőm és Közbenjáróm a Nagy Anyaegyház előtt.

Lelkem nem képes elviselni az elmarasztalást, amelyet rám mért Őszentsége, egyetemben a Szent Szinódussal, és lelkiismeretem arra kötelez, hogy könyörögjek, fogadja el a megkésett, de őszinte bűnbánatomat az Anyaszentegyház ellen elkövetett minden bűnöm végett.

Tisztában lévén Őszentsége, a Konstantinápolyi Pátriárka által 1924-ben nyújtott autokefália átmeneti és hiányos jellegével, elismerem és vallom a Nagy Orosz Anyaegyház Szent áldásának szükségességét a legifjabb lánya – Lengyel Ortodox Egyház – autokefál létére.

Fiaként könyörgök, Szentséges Atyám, ezentúl ne fosszon meg liturgikus és kánoni közösségtől az Oroszországi Nagy Anyaegyházzal, amely felnevelt engem és püspökig emelt, sem pedig a leghűségesebb Lengyelországi Leány-Egyházával, melyhez elöljárói szolgálat és a munkálkodás huszonöt éves pályája köt.

A Zsoltárszerző szavával szólítom meg Őszentségét: „Uram, halld meg a szavam! Füled figyeljen fel könyörgő szavamra! Nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy féljenek Téged.”

Én, a bűnös, most tele vagyok ugyanazokkal a gondolatokkal és érzésekkel, és kegyetlenül kínlódom és szenvedek. Mindazonáltal nem veszítem el a reményt, erősen bízom és hiszek Őszentsége és az Oroszországi Nagy Anyaegyházának megbocsátó szeretetében: „Remélek az Úrban, benne remél lelkem, és bízom a szavában.”

Őszentségének legalázatosabb szolgája Dionysius Metropolita (Dionysius Metropolita 1948. augusztus 22-i levele).

Őszentsége a Pátriárka és a Szent Szinódus, miután meghallgatták Dionysius, az ex. Varsói Metropolita Pátriárkához intézett levél tartalmát, „őszinte bűnbánatot az Anyaegyházzal szemben elkövetett minden bűnökért”, valamint töredelmes kérelmét, hogy az Anyaegyház szüntesse meg a reá nehezedő eltiltást és fogadja be őt a kanonikus közösségbe, így döntöttek:

„1. Eleget tesznek Dionysius Metropolita kérésének és őszinte bűnbánata okán visszaállítottnak tekintik kánoni közösségét az Orosz Anyaegyházzal.

2. Lehetségesnek tekintik püspöki rangjának fenntartását, tekintettel püspöki szolgálatának 35.évfordulójára, de a Moszkvai Patriarchátus joghatóságától való kilépése idején neki adományozott „Őboldogsága” cím nélkül.

3. Őeminenciája Dionysius Metropolita tájékoztatást kap a Moszkvai Pátriárka és az Orosz Ortodox Egyház Püspöki kara 1948. június 22-i határozatáról, miszerint autokefália jogát adományozzák a Lengyelországi Ortodox Egyháznak.”

A Konstantinápolyi Ortodox Egyház úgy döntött, hogy nem vesz tudomást ezekről az eseményekről, és úgy tett, mintha 1948-ban az Orosz Egyház csupán elismerte a Phanar által 1924-ben adott autokefáliát, és ezt a véleményt a mai napig is fenntartják. A tények és dokumentumok azonban ennek ellenkezőjére utalnak.

Az elemzés eredményei:

Tehát, a következőket állapítjuk meg:

A Lengyel Egyháznak nincsen semmiféle területi igénye az Orosz Egyházzal szemben, azok Chrysostomos úr fikciói.

A szobán forgó események idején – 1939-ben – nem létezett autokefál Lengyel Egyház, hanem csak autonóm Egyház az Orosz Ortodox Egyházon belül, amely szkizmában volt. Ezt elismeri mind a Lengyel Egyház, mind a szkizma vezetője, az utóbbi bűnbánatot gyakorolt. 1948 óta a Lengyel Egyház nem fogadott el olyan dokumentumokat, amelyek más megvilágításba hozták volna álláspontját.

Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Fehéroroszország területeinek visszatérése az Orosz Egyházhoz oltalmába nem csak a történelmi és kanonikus igazságosság helyreállítása volt, hanem megfelel azoknak az indoklásoknak is, amelyeket a Konstantinápolyi Egyház elegendőnek tartott az egyházi határok 1924-es megváltoztatásához.

Az 1924-1948-as lengyel egyházszakadás történetét kár volt kiemelni a múltból Chrysostomos eminenciás úrnak, mivel éppen Phanarnak más Helyi Egyházak területén történt beavatkozására mutat rá, az egyházi kanonok lábbal tiprására és a kanonikus bűncselekmények elkövetésére. Valamint kiemeli az Orosz Egyház fellépésnek jellegét, melynek alapja a keresztényi szeretet és alázat, mind az egyházszakadás kísértésnek engedett saját főpapok, mind az őket megkísértő másik Helyi Egyház képviselői bűneinek, hibáinak megbocsátásában.

Annak kontextusában, hogy a jelenlegi konfliktus az Orosz Ortodox Egyház és a Konstantinápolyi Ortodox Egyház (a hozzá csatlakozott Chrysostomos úrral) között az ukrán szakadároknak kiadott autokefáliáról szóló tomosz körül lángolt fel (akik az 1924-es lengyel szakadárokkal szemben még az apostoli folytonosággal sem rendelkeznek), jó lenne megtudni, kinek szánja Phanar – Chrysostomos úrral együtt – a Nyugat-Ukrajnai egyházmegyéket? A jövőben is része maradnának az általuk elismert úgynevezett „Ukrajna Ortodox Egyházának”, vagy visszatérnének a Lengyel Egyházhoz, amelyből Cyrus Chrysostomos szerint, „kiszakította őket az Orosz Egyház”? De ez már inkább csak elméleti eszmefuttatás kérdése…

Fordította: Zimonyi Irina