Ortodoxia és protestantizmus.

14 különbség.

Protestantizmus – egy keresztény irányzat, amely a XVI. század elején keletkezett, amikor Luther Márton német katolikus szerzetes szembeszállt a katolikus egyházzal. Lutherrel egyidőben Európa néhány országában mások is bírálatnak adtak hangot a római egyházzal kapcsolatban. Ma számos keresztény közösség alkotja a protestantizmust, melyek különböznek hittanításukban, erkölcsi elveikben és szertartásaikban. E közösségek többsége – ugyanúgy, mint az ortodoxok – az Egyisten – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – hitet vallják, Jézus Krisztust pedig megtestesült Istennek ismerik el. Ugyanakkor jelentős eltérések vannak a protestantizmus és az ortodoxia között.

Első. A protestantizmusban létezik a „láthatatlan egyházról”, melynek tagja az összes Krisztusban hívő ember, szóló tanítás. Annak ellenére, hogy hiányzik látható egység a keresztények között, azok rejtett egységét vallják, mely által egységes egyházat alkotnak. Az összes létező felekezet olyan, mint egyetlen fa ágai – mondják a protestáns teológusok. Az ortodoxia mindig elvetette az ágak elméletét. Amikor az apostoli hitvallásban az egy, szent, apostoli egyházat vallanak, az ortodox keresztények úgy gondolják, hogy pontosan az ortodox egyházról van szó, nem pedig az összes keresztény felekezetről.

Második. A protestantizmusban van egy olyan elv, hogy „solo scriptura” – latinról lefordítva annyit jelent, hogy csak a Szentírás. Eszerint az elv szerint az egyházban kizárólag csak a Szentírásnak van abszolút tekintélye. A protestánsok számára nem irányadók sem az egyházi zsinatok határozatai, sem az egyházatyák írásai. A protestantizmus elutasítja a szent hagyomány fogalmát. A hagyomány alatt sokszor hamis emberi tanítást értenek, amely elferdíti a Szentírás értelmét.

Harmadik. Biblia értelmezésekor más az ortodoxok és más a protestánsok hozzáállása. A protestánsok szerint bármilyen hívő képes értelmezni a Szentírást, de irányadónak Luther és a reformáció más atyjainak értelmezését tartják. Az ortodox hagyományban a Bibliát az egyház kétezeréves hagyománya fényében értelmezik, amely az igazság oszlopa és sarkköve. Ennek megfelelően csak az a Szentírás-értelmezés lehet legitim, amely egyezik az egyház tanításával.

Negyedik. A protestáns Biblia összetételében különbözik az ortodox Bibliától. Kivették belőle azt a 11 ószövetségi könyvet, melyek nem részei a zsidó kánonnak. Az Újszövetség a protestáns Bibliában összetételében azonos az ortodox Biblia Újszövetségével.

Ötödik. Eltérően az ortodoxiától, a protestantizmusban hiányzik a hét szentségről való tanítás. A protestáns irányzatok túlnyomó része csak a keresztséget és az eucharisztiát ismeri el, de nem szentségként, hanem szimbolikus cselekedetként.

Hatodik. A protestantizmusban nem ismerik el az eucharisztia során a kenyér és a bor Krisztus Testévé és Vérévé való átváltozásának valódiságát. Az ortodoxok pedig hiszik, hogy az eucharisztiában a kenyér és a bor a Megváltó valódi Testévé és valódi Vérévé válnak. Amikor magukhoz veszik a szentséget, az ortodox hívők eggyé válnak Krisztussal mind lelkileg, mind testileg, nem pedig valamiféle szimbolikus értelemben.

Hetedik.  A protestantizmusban újjászületett az ősi ikonromboló eretnekség, amelyet elítélt a hetedik egyetemes zsinat. Sok protestáns templomban egyáltalán nincs szentkép. Másokban megengedettek a keresztény szimbólumok vagy keresztény témájú festmények. De nem hódolnak előttük. Sok protestáns idolimádásnak tartja az ikonok tiszteletét. Az ortodoxiában viszont úgy véljük, hogy az ábrázolás előtt lerótt tisztelet az eredetihez száll, azaz, az ikontól ahhoz, akit ábrázol. És nem a festett ikonnak hódolunk, hanem az azon ábrázolt személynek. Az ilyen hódolatnak semmi köze sincs az idolimádáshoz.

Nyolcadik. Eltérően az ortodoxiától, a protestantizmusban hiányzik az Istenszülőhöz és a szentekhez intézett ima gyakorlata, mivel úgy gondolják, hogy csak Istenhez kell imádkozni, és nincs szükség semmilyen közvetítőre. Az ortodox egyházban az Istenszülőt és a szenteket nem csupán közvetítőknek tartják az emberek és Isten között; ők a mi égi barátaink, segítőink az Istenhez vezető úton.

Kilencedik. A protestantizmusban hiányzik a szentek ereklyéjének tisztelete. Az ortodox egyház pedig úgy véli, hogy a Szentlélek áldása nyugszik az igazak ereklyéjén, így azok gyógyulások forrása lehetnek.

Tizedik. A protestánsok nem imádkoznak az elhunytakról, mert úgy vélik, hogy Isten rögtön az ember halála után hoz döntést az ő sorsukról. Az ortodox keresztények hiszik, hogy az élők imádsága által megváltoztatható az elhunyt halál utáni sorsa. Ezen kívül, az halottakról való ima lehetőséget jelent a velük való kapcsolattartásra, arra gondolva, hogy Isten nem a halottak, hanem az élők Istene, mert Számára mindenki élő.

Tizenegyedik. A protestánsok úgy vélik, hogy a megigazulást és az üdvözülést kizárólag a hit által kaphatja meg a keresztény, nem pedig a jócselekedeteivel. Ebben Pál apostol szavainak lutheránus értelmezésére hivatkoznak: az ember nem a törvény tettei alapján igazul meg, hanem Jézus Krisztusba vetett hit által. Azonban Pál apostol nem általában a jótettekre gondolt, hanem az ószövetség követelményire, amelyeket eltörölt Krisztus. A jó cselekedetekről Jakab apostol mondta levelében, hogy a hit tettek nélkül halott. Miközben egy protestáns nézőpontja szerint csupán a Jézus Krisztusban vetett hit megvallása már az üdvözölés záloga, az ortodoxia kihangsúlyozza a Krisztusi parancsolatok teljesítésének fontosságát, részvételt az egyház életében és az egyházi szentségekben.

Tizenkettedeik. Sok protestáns közösségben hiányzik az apostoli hierarchia örökléséről szóló tanítás. Sokszor hiányzik az egyházi hierarchia mint fogalom is. A legutóbbi évtizedekben elterjedt a női papság. Egyes közösségekben akár püspök is lehet egy nő. Az ortodoxia nem ismeri el azt a lehetőséget, hogy egy nő pap vagy püspök lehessen, sem egészében a protestáns lelkészek papságát. Miközben egy katolikus püspök vagy pap ortodoxiára való áttérésekor ugyanabban a rangban tér át, amilyen rangot előző közösségében viselt, a protestáns püspök vagy pásztor csak világi emberként térhet át.

Tizenharmadik. A protestantizmusban nincs szerzetesség. Ortodoxiában pedig a szerzetesség az egyházi szervezet elengedhetetlen része.

Fordította: Zimonyi Irina

• 

Pavel Florenszkij atya:

Az Élet Fejedelme az isteni harmónia Birodalmában

Elmélkedés az Énekek Énekéhez

„ Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak, itt van a szőlőmetszés ideje és a gerlice hangja hallatszik földünkön.

Már színesedik az első fügetermés, hajtanak a szőlők s jó illatot árasztanak. Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem!

Sziklák hasadékában fészkelő galambom, rejtekhelyeden, a szirtek szegélyezte ösvényen mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat, mert szépen cseng a hangod és bájos az arcod.” / Énekek Éneke 2,10-14/

Így hívja magához a Mennyei Vőlegény, kedvesét, az Egyházat: de az nem siet Elébe. A gonosz mulandóság fogságából még nem tud kiszabadulni. Béklyóiban marad, bár kint már beállt az illatozó, meleg galileai tavasz.

És újra hívja a Vőlegény a menyasszonyát és a mi tavaszunk még bájosabb. A hó elolvadt, csevegő vízerek sietnek tova, dermedt ágak telnek meg élettel; rügyek pattannak a túlcsorduló nedvtől, az atlaszfehér nyírfán egy varjú károg. Az aranyszínű tátika színezi a harmatos mezőt.

Az egész Teremtés fölébred. Félálomban nyújtózik a fekete föld és az ég kékje visszatartott mosollyal nevet a ragyogó nap felé. Mint mélykék tavon úszó fehér hattyúk sorai, úgy vonulnak a tisztán fénylő felhők.

Egy rövid időre, talán csak néhány órára, az emberek tisztábbak lettek, a lelkükben a közeledő május dala szól.

Nézzétek, milyen derűsek az arcok, mintha viszály és rosszindulat nem is volna az emberek között!

Miért örül a természet, mi miatt örvendezünk? Nem sötétül el megint az ég ábrázata, nem fogják türkizét reménytelenül szomorú fellegek beborítani? Nem fog kiszáradni újból az anyaföld tápláló öle? Nem fog az őszi szél újra felüvölteni és a fák bíborvörös kabátjának hervadt brokátját nem fogja letépni? Nem fognak kígyózva hullani a falevelek, bearanyozva a park útjait?

A föld örvendezik, de egy irgalmatlan fagy újra a szívéig hatol. Élettelen fehér pelyhek borítják el kihűlt keblét és önkéntelenül úgy tűnik, mintha a természet köntöse alatt halál és elmúlás rejtőzne; és latyak borítja a hideg pázsitot.

Örülünk a tavasznak és az új életnek, de felszáradtak-e az anya könnyei, aki agyonvert fiát siratja? Vajon elfelejtette a Menyasszony a Vőlegényét, a Barát nem örült volna a barátoknak? Nem, még mindig emészti magát a Menyasszony, sápadt, mint a viasz gyertya, még mindig reménytelen sóvárgás emészti a barátok szívét. Én a sír felett, a keresztnél, az anya mellét veri még mindig ájult fájdalmában, a bánattól megőszülve.

A szenvedő teremtmény még sóhajtozik a múlandóság láncaiban. Krisztus jegyese még nem tud kiszabadulni fogsága tornyából. Mi okból örülünk hát? Hiszen a természet szépsége nem győzte le a hallt, minden ékességében csak még rettenetesebbnek mutatkozik.

A halál legyőzésének ígérete

A lélek maga nagyságában sem győzhette le a halált, akkor sem, ha a halhatatlan lélek elkerülhetné a kérlelhetetlent és számára megközelíthetetlen tájakra lépne. A látszólag hiábavaló küzdelem színhelyén a szeretet behatolt a halál birodalmába. Pajzsán megsemmisült a Gonosz fullánkja.

A Legtisztábbnak testén összetörtek a karmai. Nem tudta fogva tartani az Igazat. Krisztus lerombolta a halál birodalmát és Menyasszonyának a romolhatatlanság ígéretét ajándékozta, miután feltámadt a halálból. Eljött a jó Pásztor és szétűzte a kegyetlen halált, azáltal, hogy életét adta juhaiért.

Kinyilatkoztatta magát az Úr és a múlandó az örökkévalóságban részesült, miután Maga szállt le az elsötétült testiségünkhöz.

Isteni vonásokat kapott az anyag, elmúlhatatlan szépséggel ragyogott fel Krisztus Testében. Kifejezhetetlen remegés futott át a mindenségen.

Örvendezik a teremtmény az elmúlhatatlan ragyogás miatt, ujjong a mérhetetlen Erőből születő fény láttán.

Az ég és a föld leírhatatlan diadallal telik meg, egy végnélküli tavasz várásában. Nézzétek, az egész természet smaragdzölddel ékeskedik. Ragyogó Világosság magva rejtőzik benne. És minden kincsét, amelyet Krisztustól korábban kapott, most felajánlja Neki.

Nem hiábavaló hát a szépség, mert a teremtmény megszabadult a múlandóságtól; nem hiábavaló hát a szeretet, mert a szeretett lény nem pusztul el nyomtalanul. Nem hiábavaló a mi hitünk és a lélek cselekedete és a munkálkodása, mert Krisztus feltámadt.

Valóság – nem üres agyrém!

Az események kavargó áradatában kialakult egy középpont, egy erősség jelent meg: Krisztus feltámadt. Egy valami hiteles: Krisztus feltámadt. Egy valami mindent átfog: Krisztus feltámadt.

Ha az Istenember fel nem támadt volna, a legdrágább helyrehozhatatlanul elveszett volna, örökre elpusztulna a szépség.

Ha az Istenember fel nem támadt volna, minden időkre leszakadt volna a híd a föld és ég között.

Nekünk mindkettő hiányzott, hiszen sem a mennyet megismernünk, sem a földet a megsemmisüléstől megóvnunk nem sikerült volna.

De feltámadt Az, akinek végtelenszer adósok vagyunk mindnyájan; Pilátus és Kaiafás ítélete meghiúsult.

A mindent elnyelő halált elnyeli a halhatatlanság, az Igazságosság győzedelmeskedik az igazságtalanság felett. Az alázat lehűti a bűn hevét.

Hiábavaló tehát a szeretett lény fájdalma, oktalanul tördeli halovány kezeit az anya. Mert Krisztus feltámadt. És hiábavalóak a halál utolsó támadásai.

A Teremtés túláradó örömmel megremeg, óriási lelkesültségben diadalmaskodik, mert Krisztus feltámadt és Menyasszonyát magához szólítja: „Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem!”

Még gyötrődik a Menyasszony, még rozsdamarta bilincseiben van; de megtörténik megváltásának nagy misztériuma. Múlandó burka alatt az Élet magva csírázik és növekszik, titokzatosan megújulnak a teremtmény mélységei, megtisztul a föld szíve. A Menyasszony és a Lélek ezt mondják a Báránynak: „Jövel!”

Már közel van a Vőlegény; nézd, tekinget a rostélyon keresztül, nézd, zörget az ajtón. A Menyasszony még nem tudja a zárakat kinyitni, de töredelmes szívű és felenged a Vőlegény kopogtatására.

Isten kezében már kész a Bárány Menyasszonyának képe – a mennyei Jeruzsálem.

Csillog és tündököl, fényes, mint az arany és tiszta, mint a kristály; zár kész arra, hogy felékesítve alászálljon a földre.

Fölpattannak a torony zárai, mely mögött a Menyasszony sínylődik és a megsebzett toronyőr, a halál, menthetetlenül a semmibe zuhan.

Azután a mennyei Jeruzsálem a földre ereszkedik. És Az, aki a trónon ül, ezt mondja: „Íme, mindent újjá teszek.”

A teremtmény leple lehull, múlandóságának alakja eltűnik Krisztus Orcája elől, ahogyan a felkelő nap láttán visszahúzódik a nyirkos köd. Mindaz, aminek nincs valódi élete, eltűnik; minden, ami hamis, elmosódik, az élő víz folyamai elsodorják; és a teremtmény végre kilép a romlandóság szolgaságából.

„ A föld visszaadta a benne szunnyadó halottakat és a hamu is, a hallgatagon benne nyugvókat.”

Ahogyan a csibéről lehull a tojáshéj és a pillangóról a báb, úgy hull le a földről a durva kéreg és íme, megjelenik a Menyasszony, akit most még rejtenek a földi dolgok. Eredeti szépségében megdicsőülve, ragyogóan járul a Bárány elé. „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az esők elmúltak.

                A kegyelem által megújultak ünnepélye

Megújult testünk megdicsőül; a kegyelem által messzire világít, mint egy gyertya. Egymáshoz közelállók és szeretettek találkoznak átszellemülve, hosszú elválás után átölelik egymást és nyújtózkodnak a szűk sírokban való sokévi fekvés után.

Nem tudnak betelni egymás látásával, gyermeki mosollyal ragadják meg egymás kezét, hallgatnak.

Most már örökre közösségben vannak Krisztussal, az Urral, akit szerettek, anélkül, hogy látták volna, Akinek tiszta örömét máris rejtelmesen érezzük.

És semmi tisztátalan nem lesz a szeretettek feltámadásának a nagy ünnepélyén, a világ eme magasztos Húsvétján. Hanem Isten lesz minden mindenben.

„ Bizony jövel Uram, Jézus!” Ámin.

/Stimme der Orthodoxie 7/88/

Szükséges-e megváltoztatni az Miatyánk ima szövegét?

Kérdés Eminenciás uram, a közelmúltban érkezett meg a hír, hogy Római Pápa jóváhagyta a „Miatyánk” ima szövegének módosítását. Mi az, ami nem volt számára megfelelő ennek a szinte mindenki (a hívő keresztényeknek biztosan) számára kívülről ismert imának a szövegében? Ez egy precedens? És általában, előfordult a történelem során, hogy megváltoztattak volna ilyen szövegeket?

Hilarion metropolita: Amennyire tudom, az ima olasz fordításáról van szó. A „Miatyánk” imának nagyon sok fordítása létezik, és azok nagyon is különbözőek. Nagyon jól emlékszem, amikor Angliában szolgáltam, az ortodox hívők, amikor összejöttek egy étkezésre, el akarták olvasni közösen a „Miatyánk” imádságot, de az nem sikerült, mert mindenki a maga fordításában olvasta azt.

A „Miatyánk” ima utolsó mondata szláv nyelven a következőképpen hangzik: „Ne vigy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól”. Tulajdonképpen, a „ne vigy minket kísértésbe” szavak generálták az a polémiát, amely változtatást eredményezett az olasz fordításban. Azt mondták: hogyan viheti az Isten az embert kísértésbe? És még idézték is Jakab apostol levelének szövegét, amely úgy szól, hogy Isten senkit sem kísért meg, hanem ember saját magát viszi kísértésbe bujaságával.

Ennek a kérdésnek meglehetően hosszú a története. Emlékeztetem önöket arra, hogy Jézus Krisztus arámi nyelven mondta el a „Miatyánk” imádságot. Senki sem tudja, hogyan hangzott eredetiben. Krisztus összes szavai, néhány rövid mondat kivételével, görög fordításban jutottak el hozzánk – ez a nyelv számít eredetinek, amelyről további fordítások készültek. A görög fordításban pontosan ez áll – „ne vigy minket kísértésbe”. Ha teológiai magyarázatokról beszélünk, van a Bibliában a jól ismert Jób könyve, mely arról szól, hogy Isten fiai (angyalokról arról van szó) Isten elé álltak, ott volt köztük a sátán is, is Isten megkérdezte őt: felfigyeltél már Jób nevű szolgámra, hogy milyen igaz ember, hűséges? Sátán meg azt mondta: nyúlj csak hozzá vagyonához, rokonaihoz, és majd meglátod, mennyire hűséges. És Isten megengedi sátánnak, hogy hatást gyakoroljon erre az emberre: Jób elveszíti hozzátartozóit, vagyonát, és aztán az egészségét is. És amikor a „ne vigy minket kísértésbe” szavakkal imádkozunk, elsősorban arról imádkozunk, hogy Isten ne küldjön ránk súlyos megpróbáltatást, amely meghaladja erőinket.

Tehát ez az, amiről szó van ebben az imában. Nincsen semmi szükség arra, hogy megváltoztassuk szóbeli kifejezését. Nem hiszem, hogy az Ortodox Egyház valaha is megváltoztatná-e ima szláv vagy orosz nyelvű fordítását.

Kérdés: Volt-le már precedens a mindenki által ismert szövegek ilyetén módosítására?

Hilarion metropolita: Voltak ilyen precedensek, többek között, az Ortodox Egyházban is. Például, az angol nyelvű ortodox világban két verziója létezik a „Miatyánk” ima zárószövegének – „ne vigy minket kísértésbe”. A görög szöveg lehetővé teszi, hogy kétféleképpen fordítsuk le: mint kérést, hogy szabadítson meg a gonosztól, azaz, az ördögtől, vagy pedig, hogy megszabadítson a rossztól. Az első esetben ördögről van szó, mint a rossz megszemélyesítéséről, a másodikban – simán a rosszról. A görög szöveg megengedi a fordítást így is, úgy is. Az angolban két fordítás létezik, mind a kettőt használják az Ortodox Egyházban.  Orosz nyelven csak egy fordítás létezik, amelyet a legelején az orosz fordítók választottak, ők pedig ebben a szövegben éppen a gonoszra való utalást látták. És még egy érdekesség: a „Miatyánk” ima Istenhez való fordulással kezdődik, és az ördögtől való megszabadítás kérésével végződik.

Hilarion metropolitával folytatott interjút Zimonyi Irina fordította

• 

Mire jó Az imafüzér a csotki?

Hilarion metropolita:

 Hogy megválaszoljam ezt a kérdést, megmutatom, mi is az az imafüzér vagy közismerten csotki. Itt van a kezemen. Ez egy olyan tárgy, amelyet általában kézzel készítenek. Száz darab csomóból áll, amelyeket arra használnak, hogy megszámolják az elmondott imák számát. Elsősorban a Jézus-ima gyakorlatáról van szó, amikor is az ember fejben mondja el egy bizonyos időn belül a következő szavakat: „Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön.” Ez ima gyakorlásakor – amelyet szüntelen imádságnak is neveznek – arra használják a csotkit, hogy pontosan kövessék az elmondott Jézus-imák számát. A csotki abban segít, hogy ne kelljen fejben számolni, hanem az imádságra koncentráljunk.

Elsősorban a szerzetesek használnak imafüzért. Sokuknak elkötelezésük van egy bizonyos számú Jézus-ima napi elmondására – például, száz, vagy kétszáz, vagy ötszáz.

Néha a világiak is használnak csotkit az otthoni imaszabály elolvasásához. Vannak olyan helyzetek, amikor az ember valamilyen oknál fogva nem tud imakönyvből olvasni az imákat – például, amikor repülőgépen ül. Akkor nagyon alkalmas a csotkival való imádkozás. Szentatyák emlékeztettek arra, hogy a Jézus-ima elmondása nagyon jótékony, mert folyamatos elmondásakor először is Urunk Jézus Krisztus nevét említjük, és ennek a névnek magának is csodatévő ereje van.  De nagyon fontos, hogy ezt az imát ne mechanikusan mondjuk, hanem az Úr jelentétének érzésével szívünkben.

Ezenkívül, a Jézus-ima segíti az ember belső összpontosítását, megnyugvását. Ez az ima – az Egyház válasza arra a felszólításra, amely első alkalommal Pál apostol a Thessalonikaiakhoz írt Első levelében hangzott el: „Szüntelen imádkozzatok.” (1Thes. 5:17). Hogyan tud az ember szüntelenül imádkozni hétköznapi életében? Az Egyház megtalálta a szüntelen imádság módját ,és  ez a Jézus-ima.

ford.: Zimonyi Irina

• 

AZ EMBER NEM LEHET BOLDOG, HA AZ ÉG NEM VONZA ŐT MAGÁHOZ

• 

2019 május 9-én elhunyt a jelenkor egyik legismertebb athoszi aszkétája, a Simon Péter (Szimonoszpetrasz) kolostor apátja, Emilianosz (Vafidisz) archimandrita. Az olvasó figyelmébe ajánljuk a jekatyerinburgi Alekszandro-Nyevszkij novo-tyihvinszki női kolostor által a sztarec emlékére készített anyagot.

„Na végre!  Hány éve küzdöttem és fáradoztam a földi életben, hány éve szenvedtem a betegségektől és gyógyszerektől, de most nyugalomra leltem. Minek sírtok utánam, ti vakok és siketek? Beléptem az Örökkévalóságba és  ráleltem kimondhatatlan örömre és boldogságra. Angyalokkkal vagyok körülvéve, mindszentekkel együtt ünnepelek! Beléptem Isten dicsőségébe!” – ezeket a merész szavakat mondotta Emilianosz sztarec az édesapja, Krisztosz Vafidisz 1977-ben bekövetkezett halála után. Emilianosz állította, hogy éppen ezeket a szavakat mondaná elhunyt apja a koporsója körül összegyűlteknek, ha azok hallhatnák őt. És valószínűleg ugyanezeket a szavakat mondaná most nekünk Emilianosz sztarec, ha képesek lennénk meghallani őt. Kilenc nappal ezelőtt eltávozott az örökkévalóságba – beteljesedett az, amit egész életében várt és remélt.

            Az ember nem lehet boldog, ha az ég nem vonzza őt magához

Ez volt napjaink nagy sztarecének, Emilianosz (Vafidisz) archimandritának a legfőbb titka. Az élete minden pillanata Isten Országa iránti vágyakozással telt. Ezzel magyarázható az a csodálatos örvendezés, amelyet megosztott mindazokkkal, akiknek megadatott vele találkozni. Ő azt hirdette, hogy „az ember nem lehet vidám és boldog, nem lehet méltó a Mennyek Országára és Isten szeretetére, ha őt nem vonzza a mennyei világ, és nem érzi, ahogy a lelke vágyakozik az egek felé”.

Az, ami sokak számára távolinak és elérhetetlennek tűnik – a Mennyek Országa, Isten, a szentek –, Emilianosz apátnak közeli, egyszerű és természetes volt. Közel van a Mennyek Országa (Mt 4,17). Az Úr ezen szavait teljes lélekkel élte át. Mindenki számára, aki ismerte, ő volt Isten Országának hírnöke. Sőt, nem csak azok számára, akik személyesen ismerték őt. Elegendő elolvasni bármelyik könyvét, és úgy érezzük, mintha üdítő, éltető italból kortyoltunk volna, mely képes elűzni bármilyen bánatot. Hogy is lehetne bánkódni, amikor van Krisztus, van égbolt?

Emilianosz úgy beszélt a Mennyek Országáról, mintha itt lenne az ajtónk előtt. Azt tanácsolta híveinek: „Már most gondolkodni kell azon, hogyan is fogunk viselkedni, amikor eljön az óra, és Isten magához hívat, mondván: »Jöjj hozzám, gyermekem«.  Mielőtt mennénk valamit intézni általában átgondoljuk, mit fogunk ott mondani. Ugyanúgy gondoljuk át: amikor megjelenek Krisztus előtt, mit fogok Neki mondani? Mit mondok a Szűzanyának? Mit mondok a mennyei Atyának? Mit mondok a Szentléleknek , Aki megkeresztelt, szerzetessé avatott, megadta mindazt, amit a lelkem kért? Mit mondok a szenteknek, akiket szerettem, tiszteltem, akik ereklyéinek hódoltam? Hogy fejezem ki hálámat? Gondoljunk erre most, mert felkerülve a mennyekbe zavarba jöhetünk, és ezért erre idejekorán fel kell készülni.”

Maga a sztarec szakadatlanul „előre készült” arra a pillanatra, amikor szemtől szembe áll az Úrral. Még gyerekkorában fogadalmat tett, hogy életét Istennek szenteli. Lelki tanyítványa, Jeliszej Szimonopetrit szhiarchimandrita mesélte, hogy az ifjú Alexandrosz (a majdani Emilianosz atya) „ gyermekkorától kezdve Istennek felajánlott önkéntes áldozatnak tekintette magát”.

26 évesen lett szerzetes és a szerzetesi élet legelején fenséges kegyességi tapasztalatban részesült, amely erejét tekintve az Athoszi Szent Sziluánnak adományozotthoz volt hasonlatos. A kétségbeesett belső küzdelem és a szív zokogása után a fiatal szerzetes méltónak találtatott Jézus Krisztus megjelenésére.

– Te vagy, Istenem?  – kérdezte hangtalanul Emilianosz atya.

– Igen, Én vagyok – válaszolt  titokzatosan a Megjelent. – Mennyi ideje hívsz engem és most nem ismersz meg?

Így látta először Emilianosz atya „akit az én lelkem szeret” (Salamon Énekek éneke 3.) . Hogyan látta meg? Ezt csak a jó Isten tudja. De a legfényesebb látomás után Emilianosz atya  meglátta a legsötétebb sötétséget. Ez volt a saját belső emberképe. Tisztán látta az Isten fényében. Ez kibírhatatlan látvány volt. Keserűen elsírta magát, és akkor mintha meghallotta volna az Isten szentséges hívó szavát.

– Ha velem akarsz maradni, be kell vallanod leplezetlen énedet. Akkor eltöltelek minden jósággal, és megtisztítalak minden gonoszságtól. Ha nem fogadod el a csupaszságodat és azt mondod, hogy te jelentesz valamit, akkor olyan maradsz, amilyen vagy. Ha úgy döntesz, hogy elrejted a teljes igazságot magadról, és nem nyílsz meg, Én elmegyek.

Az aszkéta kínlódva rászánta magát, hogy „igen”-t mondjon. De amint elhangzott a válasz, a szíve újra megtelt örömmel. A megbékélt, alázatos lelke örvendezett a szerelmének. Az isteni fény elárasztatta lényének minden zugát.

– Elfogadod, hogy jelentéktelen vagy és Én mindenható vagyok a te számadra? Akkor veled vagyok – mondta az Úr az ő szívében.

Ettől kezdve Emilianosz atya számára új élet kezdődött. Nagyon mélyen átérezte az ember bűnbeesését és az emberi természet bukását. Felismerte, mi az igazi bűnbánat és alázat. A későbbiekben erre tanítatta a növendékeit. Nagyon gyakran mondogatta, hogy a vallásos élet akkor veszi kezdetét, amikor az ember rájön és beismeri, hogy meztelen/csupasz, bűnös és gyenge, és hogy az egyetlen igaz élet a számára Krisztusban van.

A nap a fényét nem rejtheti véka alá. 27 évesen már apát volt. A szíve égett a szerzetesség iránti szeretettől. Elolvasott minden fellelhető, a szerzetesekről és szerzetesi élet szervezéséről szóló könyvet: a szentatyák munkássága, ősi szerzetesi  alapokmányok, egyházi törvények. Beleásta magát a legmélyebb értelmezésükbe, megértette a valóságos szerzetesség szellemét.

Emilianosz sztarec hangsúlyozta, hogy az Egyháznak nagyon fontos a  misztikus élet. Az Egyház főeleme nem az egyházon kívüli tevékenységben rejlik,  nem a szabályozott erkölcsi rendszerben, hanem  életszentségben Krisztusban. A kolostorok pedig központi helyei ennek az életszentségnek, mély kapcsolatnak Krisztussal. Ahogyan  a sztarec mondta, a szerzeteseket nem az aktív tevékenységük miatt tisztelik, hanem a szenvedélyes igyekezetükért az Isten felé.

A szerzetességről azt mondta, hogy az „egy hintó, mely a mennyekbe visz minket”. A következőre szólította lelki gyermekeit, a szerzeteseket és az apácákat : „Milyenek szeretnénk lenni abban az utolsó pillanatban, amikor Krisztus, a Szentséges Istenszülő és a szentek átölelnek bennünket és átvisznek a mennyekbe? Mindazért a kegyes jóságért, melyet a végső pillanatra kívánunk a lelkünkbe és amelyre igyekszünk szert tenni, már most, haladéktalanul el kell kezdeni küzdeni és nem halasztani holnapra!”

Emilianosz atya nemcsak szikrázóan lelkesített, hanem meg is tudta magyarázni egyszerűen  és érthetően hogyan kell egy szerzetesnek a gyakorlatban alkalmazni „a hintót, amely a mennyekbe visz”.  Azaz, miként kell valódi szerzetesi életet folytatni, hogyan kell érintkezni a felebarátokkal,  engedelmességet gyakorolni, imádkozni, viszonyulni a saját betegségeihez, rokonaihoz, tárgyakhoz, egyszóval mindenhez. Segített meglátni az Istent mindenben, minden emberben és minden helyzetben.

„Például, imádkozol a celládban. Közben az ajtón kopog az egyik testvér és segítséget kér a munkájához. Azt válaszolod : „Most imádkozom”. A testvér elmegy. Képes lennél ezután imádkozni? A szíved becsukódott és elzárkózott az imádságtól. Ellenszegültél a felebarátod kérésének és egyedül hagytad őt segítség nélkül. Ezért nem fogsz tudni imádkozni se aznap este, se holnap, se holnap után, egy hónap múlva sem. Mert valójában elzavartad magadtól az Istent, aki hozzád fordult akkor. Amennyiben elfogadod a kérést, megőrized a lelked nyugalmát, egységet a felebarátoddal, és ezért fogsz tudni imádkozni is.”

„Az engedelmességet, melyet én teljesítek a kolostorban, maga az Isten bízta rám. Az én viszonyom az Istennel akként fog fejlődni, miként teljesítem a rám bízott engedelmességet. A kezemnek, a lényemnek remegnie kell, amikor hozzálátok a rám bízott munkához.”

„Ha életünkben nem lennének nehézségek és bánat, kegyetlenek és könyörtelenek lennénk, a szívünk érzéketlen lenne és nem lenne képes megadni felebarátainknak egy cseppnyi gyöngédséget és szeretetet. Az emberi szív  érzéketlenné válik, ha nem tapasztal fájdalmat és nehézséget. Igazi keresztény ember megpróbáltatások révén lesz egyre alázatosabb, nemesebb lelkű, gyöngédebb, érettebb, erősebb, vigasztalt. Örvend a lelke. Jobban szereti az Istent és az Isten jobban szereti őt.”

A sztarec szava lelkeket ébresztett, fénysugárként hatott rájuk.

                        Krisztus feltámadott, atyám!

Nem olyan régóta Emilianosz sztarec szava hallat magáról Oroszországban is. Orosz nyelven kiadott  néhány könyve nagy szeretetnek örvend az orthodox egyház szerzetesei és világi hívői körében.

Fordította: Samvel Ter-Manueljanc

Forrás: monasterium.ru

• 

Iván Nyikolajev (Jezus Portal)

Boldog Szent Jeromos

Az orosz hagyományban boldognak a legtöbbször a Krisztusért balgaságot vállalókat nevezik. Azonban a nyugati Egyház két szentje is ezt a titulust viseli annak ellenére, hogy ők nem voltak világi emberek. Ez a két szent – Boldog Szent Ágoston és Jeromos.

Ma Szent Jeromosról, az egyik legismertebb keresztény teológusról lesz szó, aki ugyanakkor a legnépszerűbb szentje volt a középkori művészetnek. Ő volt az az ember, aki latin nyelvre fordította a Szentírást. Szent Jeromos fordítása a mai napig – kisebb módosításokkal – alapvető istentiszteleti szövege a nyugati egyházi hagyománynak. Szent Jeromos a IV. század végén – V. század elején élt, és feltehetően a mai Olaszország észak-keleti részén született. Ragyogó világi képzettséget kapott; először Aquileában, az ősi patriarchátus központjában, majd Rómában tanult, ahol már felnőtt korban megkeresztelkedett. Miután egy bizonyos ideig állami szolgálatban állt, Jeromos úgy döntött, hogy szerzetes lesz, minek érdekében nagy utazást tett a keresztény Keleten. Felkereste Konstantinápolyt, Kis Ázsiát, Szíriát és Antióchiát. Végül a Chalkidai sivatagba vonult, Antióchiától dél-keletre, ahol kemény aszkézisben élt. A szent életének ezen időszaka alapjául szolgált az európai festészet népszerű témájának: „Szent Jeromos bűnbánata”. Úgy tartják, a szent szigorú bűnbánatot gyakorolt, mert túlságosan is lelkesedett a pogány irodalomért. Érdekes, hogy Szent Jeromos tettei nem korlátozódtak testi megtartóztatásra, egyfajta eszmei aszkézist is gyakorolt, így a sivatag közepén elkezdte elsajátítani az ősi zsidó nyelvet. Ebben egyik zsidó származású szerzetestársa volt a segítségére. Később Jeromos egy rabbi irányításával tanulta a zsidó nyelvet, aki biztonsági megfontolásból az éj leple alatt járt a foglalkozásokra.

Elhagyva a sivatagot, Szent Jeromos visszatért Rómába. Ott Szent Damáz pápa egyik legközelebbi segítője lett. Éppen ezért sok nyugati festményen és még néhány keleti ikonon is Jeromost bíborosi öltözetben ábrázolják. Ugyan ez a titulus nem létezett az ő élete idején, de ezek az ábrázolások kihangsúlyozzák Szent Jeromos pozícióját az akkor pápa egyik közvetlen munkatársaként. Damáz pápa támogatta Szent Jeromos teológiai munkáját, különösen azon erőfeszítéseit, hogy összeállítsa a Szentírás-magyarázatok lehető legteljesebb gyűjteményét. Jeromos viszonylag hamar híressé vált az örök városban, mint szilárd hitű és polihisztor tudású személy.

De szentnek lenni egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindenkinek tetszeni. Szent Jeromos nehéz természete egy olyan konfliktushoz vezetett, amely után otthagyta Rómát és Keleten folytatta a szerzetesi életet. Ez alkalommal Betlehembe költözött, a Megváltó szülőhelyére. Eredeti tartózkodási helye egy barlang volt, mely közvetlen közelében volt a Krisztus Születése Bazilikának. Szájhagyomány szerint ebben a barlangban élt és dolgozott sok éven keresztül Szent Jeromos – imádkozott, fordított; halála után itt temették el.

Betlehemben a szent folytatta a korábban elkezdett Biblia fordítást latin nyelvre. Persze, hasonló fordítások előtte is léteztek, hiszen a latin nyelv nem csak hivatalos nyelve volt a Római Birodalomnak, hanem a mindennapi kapcsolattartás nyelve is lakossága jelentős részének, valamint istentiszteleti nyelv is a birodalom nyugati részén. De az akkor meglévő Biblia fordításokban számos eltérés és félrefordítás volt található. Szent Jeromos elkészítette a Biblia új fordítását latin nyelvre, az eredeti görög és zsidó szöveg beható vizsgálatát követően, valamint az összes eltérés figyelembevételével. Éppen ezért a gigászi munkájáért a szentet a fordítok védőszentjének tartják, így szeptember 30-ára, arra a napra, amikor a Katolikus Egyház megemlékezik Szent Jeromosról, tették a Fordítók Világnapját.

Szent Jeromos, aki nyelvileg és származásával a keresztény Nyugat kultúrájához tartozott, élete jelentős részét Keleten töltötte. Abban az időben ez nem tűnt szokatlannak. Éppen ezért ezt a nagyszerű szentet, kinek munkássága óriási hozzájárulást jelentett a világ kultúrájához, egyformán tisztelik Nyugaton és Keleten, az egész keresztény világban. 

A cikket fordította: Zimonyi Irina

Szentháromság – különbségek az Orthodoxia és Katolicizmus között

Kérdés: Amennyire tudom, az alapvető különbség a katolikusok és az orthodoxok között a Szentháromság értelmezésében van. A katolikusok számára Isten Fia egyenlő az Istennel, azaz, Ő is Isten ,  Orthodoxiában pedig csak egy Isten van, az Atya Isten. Jól tudom? A Szentháromság harmadik eleme a Szent Lélek, az egyáltalán micsoda? És vannak-e itt is nézeteltérések a katolikusok és az ortodoxok között?

 Hilarion metropolita válasza:

 Megdöbbentőnek neveztem ezt a kérdést, mert döbbenetes módon demonstrálja a keresztény hittanítás alapjainak nem ismeretét, legyen annak orthodox vagy katolikus értelmezése. Ahogyan mondani szokás, azt se tudja, mi fán terem. Valóban, a Szentháromságról való tanításban vannak bizonyos különbségek az ortodoxok és a katolikusok között.

 De mind az orthodoxok, mind a katolikusok abban hisznek, hogy egy az Isten;   Aki három Személyben létezik: az Atya, a Fiú és a Szent Lélek

 Ez a három Személy egyenlő egymással, és ahogyan a régi szentatyák fogalmazták meg, egylényegűek, azaz, egy lényegük van. Ugyanakkor a három Személy mindegyike önálló személyes létezéssel bír. A Fiú az Atyától születik, a Szentlélek pedig az Atyától ered. De a Szent Lélek eredetét illetően vannak eltérések az orthodoxok és a katolikusok között.

Az orthodoxok azt állítják – a Szentírás és az Úr Jézus Krisztus szavai nyomán, Máté Evangéliumából – hogy a Szent Lélek az Atyától ered;

 a katolikusok azt állítják, hogy a Szent Lélek az Atyától és a Fiútól ered, mind egységes eredettől.

Erről a témáról kiterjedt polémia, számos teológiai tanulmány született, és a mai napig ebben a kérdésben nem jutottak közös véleményre az orthodoxok és a katolikusok.

Ami a Szentháromságról való tanítás alapjait illeti, ezek az alapok egységesek az orthodox és a katolikus hagyományban. Egy az Isten és ez az Isten három Személyben létezik: Atya, Fiú és Szent Lélek. A Szent Lélek nem csupán egyik eleme a Szentháromságnak, és a három Személy sem elemek. Nem lehet azt mondani, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Lélek az Isten három része. Atya Isten, Fiú Isten, és a Szent Lélek is Isten, és Ők hárman együttesen, a Szentháromság – egy Isten, nem pedig három isten. Ezek a keresztény hittanítás alapjai.

ford.: Zimonyi Irina

• 

Hilarion metropolita

Orthodoxia és katolicizmus: 12 különbség

Az Orthodox és a Katolikus Egyház valaha egységet képezett, a különválás 1054-ben következett be.

Mik az alapvető különbségek a két hagyomány között?

1. A Katolikus Egyházban minden keresztény legfőbb püspökének, Jézus Krisztus földi helytartójának, minden egyházi hatalom forrásának a Római Pápát tartja
2.  Az Orthodox egyházban nincs egységes főpap, hanem minden autokefál – azaz, önálló – Egyházat saját püspöki kar vezet, melynek élén egy Elöljáró  – pátriárka, metropolita vagy érsek- áll.  Minden Helyi Egyház (jelenleg 15-en vannak) Elöljárója egyenrangú, egyik sincs alárendelve a másiknak.
3. A Katolikus Egyházban létezik a Pápa tévedhetetlenségéről (csalhatatlanságáról) szóló tanítás, amikor a Pápa ex katedra nyilatkozik, kifejtve az egyházi tanítást. Minden zsinati határozat, többek között teológiai és dogmatikai kérdésekben is, csak azután lép érvénybe, miután jóváhagyta a Pápa.
4. Az Orthodox Egyházban nincs olyan ember, akinek megkérdőjelezhetetlen tekintélye lenne, és a teológiai kérdésekben a végső döntést a püspöki zsinatok hozzák meg. Ezeket a határozatokat nem hagyja jóvá egyszemélyben valamelyik ember.
5. A katolikusok azt vallják, hogy a Szent Lélek az Atyától és a Fiútól ered, ennek megfelelően kiegészítést – úgynevezett filioque-t – eszközöltek az Apostoli Hitvallásban.
6.  Az orthodoxok úgy hiszik, hogy a Szent Lélek az Atyától ered, Jézus Krisztus szavai alapján János Evangéliumából, miszerint „az Igazság Lelke, … az Atyától származik” (Jn. 15:26).
7. A katolikusok  azt vallják, hogy a paradicsomon és a poklon kívül létezik még purgatórium is – átmeneti állapot az üdvösség és a kínszenvedés között, melynek ideiglenes jellege van; a bűnösök által ott elszenvedett kínoknak tisztító ereje van.
8.  Az orthodoxok nem hisznek a purgatórium létezésében, csak kétféle halál utáni állapotot ismernek el, Jézus Krisztus szavainak megfelelően: „Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.” (Mt. 25:46).
9. A Katolikus Egyház Szűz Mária szeplőtelen foganásának dogmáját vallja. E dogma értelmében a Szent Szűz Mária, foganásának legleső pillanatában a Mindenható Isten különleges áldását és kegyelmét élvezte, így Jézus Krisztus az emberiség Megváltójának érdemei miatt rajta nem hagyott nyomot az eredendő bűn semmilyen szennyfoltja.
10.  Az Ortodox Egyház nem ismeri el ezt a dogmát, habár szintén úgy tartja, hogy a Szentséges Istenszülőt előre választotta Isten, hogy az Ő anyjává váljon, ezért Szentségesnek, Tisztaságosnak és Fölöttébb Áldottnak nevezi az Istenszülőt.
11. Katolikus hagyományban egyetemesnek azokat a zsinatokat tartják, amelyek a IV. és a XX. század közötti időszakban kerültek összehívásra, összesen 21 zsinat
12. . Az orthodox hagyomány csak 7 egyetemes zsinatot ismer el, IV. és VIII. század között.
13. Katolikus és Orthodox Egyház eltérő naptár szerint él. Közösek az alapvető egyházi ünnepek, azonban megünneplésük dátuma nem esik egybe. A Húsvétot csak néha ünneplik a katolikusok és az orthodoxok ugyanazon a napon, és többször más-más napon.
14. nem csak a püspököknek, de a papságnak is cölibátust kell vállalni.
15. Az Orthodox Egyházban a pap lehet nőtlen, de élhet házasságban is.
16.  A latin rítusú Katolikus Egyházban széles körben elterjedt a hívők csak egy szín alatti áldozása – csak Krisztus testével.
17.  Az Orthodox Egyházban a világiak két szín alatt áldoznak – Krisztus testével és vérével.
18. az eucharisztiához kovásztalan kenyeret használnak, az orhtodoxok – kovászos kenyeret.
19.  A latin rítusú katolikusok balról jobbra vetnek keresztet, mind az öt újjal,
20.  az orthodoxok jobbról balra vetnek keresztet, három újjal, az óhitű ortodoxok – két újjal.

És végül:

• A katolikus hagyományban a megkeresztelt csecsemők nem részesülnek bérmálásban és nem áldoznak. Általában hétéves kor elérésekor áldozhatnak a gyerekek, a bérmálásban (konfirmációban) még később részesülnek.
•  Az Orthodox Egyházban csecsemőknél a bérmálás szentségét egyidőben szolgáltatják ki a keresztség szentségével, minden megkeresztelt csecsemő áldozhat.

A felsorolt 12 eltérésből az első hat a hittanításhoz tartoznak, a többi hatnak szertartás-jellege van. Az ortodox hagyománnyal részletesebben a Katekizmus, az Ortodox hit rövid útmutatója című könyvben ismerkedhetnek meg. A könyv magában foglalja az Ortodox Egyház hittanításának, erkölcstanának és istentiszteleti rendjének alapjait. (Ford. Zimonyi-Kalinyina Irina)

Hilarion metropolita

MEGVÁLTÁS ÉS ÜDVÖZÍTÉS

10 TÉNY

Keresztény teológusok sokszor beszélnek megváltásról és üdvözítésről. Mindkét kifejezést Úr Jézus Krisztus kereszthalálával kapcsolatban használják. Keresztény hittanítás szerint ennek a halálnak megváltó értelme volt, és üdvözölést hozott az embereknek. Mi rejlik e két kifejezés mögött, melyeket kevéssé ért meg a mai kor embere? Próbáljuk meg tisztázni.

Első. A „megváltás” kifejezés szó szerint váltságdíjat jelent. Ami Jézus Krisztust illeti, annyit jelent, hogy Krisztus váltságdíjat adott valakinek az emberiségért. Kinek? Az egyik elmélet szerint halálával Krisztus kivásárolta az emberiséget az ördögtől. A IV. században a megváltás következő értelmezését javasolták: a bűnbeesés következtében az ember az ördög rabságába került. Hogy kiváltsa őt, váltságdíjat kellett fizetni az ördögnek. Váltságdíjként Jézus Krisztus ember lett felajánlva. Az ördög elfogadta Őt cserébe az emberiségért, de a Krisztus emberi természetének csalétke alatt el volt rejtve az istenség horga, amelyet az ördög bekapott, de nem tudta megtartani. Így Isten becsapta az ördögöt. Ez a színes és szellemes értelmezés annak idején arra volt hivatott, hogy megkönnyítse a megváltás titkának megértését, de a mai embernek aligha segíthet megérteni e titok lényegét.

Második. Voltak olyan teológusok, akik kifogást emeltek: ki is az az ördög, hogy ilyen nagy árat kérjen az emberiség megváltásáért? Krisztus megváltó áldozata – mondták ők – az Atya Istennek szólt. A Középkorban a latin Nyugaton egy olyan elmélet keletkezett, mely szerint Isten Fia keresztáldozatát az a szükségesség hozta, hogy jóvátételt adjon az Atya Isten igazságszolgáltatásának. Az elmélet lényege a következő volt: az emberek vétkeikkel annyira magukra haragították Istent, az Istennel szembeni adósságuk olyan hatalmas volt, hogy semmilyen erényeikkel vagy érdemeikkel nem tudtak volna elszámolni Vele. Hogy helyt álljanak Isten igazságszolgáltatása előtt, kioltsák haragját az emberiséggel szemben, áldozatra volt szükség. És azt Isten Fia hozta.

Harmadik. Voltak olyan teológusok, akik azt mondták, Krisztus megváltó áldozata az egész Szentháromságnak hozatott meg. Az 1157 évi Konstantinápolyi zsinat úgy döntött, hogy Krisztus önként áldozta fel Önmagát, „saját Magát hozta áldozatul emberként, és Maga fogadta el Istenként, együtt az Atyával és a Szentlélekkel”. Az Ige Istenember megváltó áldozatot hozott az Atyának, Saját magának, mint Istennek, és a Szentléleknek. Ez a döntés válasz volt a megváltás latin értelmezésére.

Negyedik. Számos régi egyházi szerző kerülte a váltságdíj említését a szó szoros értelmében. A Keleti Egyház atyái arról beszéltek, hogy Krisztus feláldozta Magát, de nem azért, mert Istennek volt szüksége erre az áldozatra, hanem mert nekünk, embereknek volt rá szükségünk. Teológus Szent Gergely írta: „Nekünk ahhoz, hogy feléledjünk, szükségünk volt egy megtestesült és meghalt Istenre. Éppen, hogy nekünk, és nem az Atya Istennek volt szüksége az Isten Fia keresztáldozatára. Az üdvözöléshez pontosan ilyen Istenre volt szükségünk, és nem másmilyenre; a keresztre feszített Istenre.”

Ötödik. Isten Fiának halála az Isten emberek iránti szeretetének következménye.  „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyetlen egy Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János evangéliuma szavai úgy szólnak a megváltásról, mint Isten az ember iránti szeretetének megnyilvánulásáról. Az Atya Isten szeretete, nem pedig a haragja, az Isten Fia kereszthalálának oka.

Hatodik. Az üdvözölés a keresztény teológia egyik legfontosabb fogalma. Az Apostoli hitvallás szerint az Isten megtestesülése a mi üdvözölésünk érdekében történt. Ebből a célból Isten Fia itt élt a földön, csodákat tett, tanította az embereket, szenvedett, meghalt a kereszten és feltámadt halottaiból. Isten Fia véghez vitte üdvözölésünket – az Ő tanítása, az Ő élete, halála és feltámadása által – mondja Moszkvai Szent Filarét.

Hetedik. Az ember képtelen saját erőből üdvözölni. Ez a keresztény teológia egyik alapfogalma. Ahhoz, hogy üdvözöljünk és elérjük az Istennel való közösséget, Üdvözítőre van szükség. Ilyen Üdvözítő lett az egész emberi nemzetség számára Jézus Krisztus, aki az emberekért szenvedett és halt meg. Az ő isteni kegyelme üdvözíti azokat, akik hisznek Őbenne és az Ő parancsolatai szerint él.

Nyolcadik. Krisztus az összes emberért szenvedett és halt meg, de az üdvözölést csak azok nyerhetik el, akik hisznek Krisztusban és felveszik a keresztséget az Ő nevében. Amikor igehirdetésre hívta tanítványait, Jézus azt mondta, aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. Hit és keresztség nélkül az üdvözölés lehetetlen.

Kilencedik. Isten nem üdvözíti az embert maga ember részvétele nélkül. Az üdvözlés nem az Isten erőszakos cselekedete, amelyet ráerőltet az emberre. Az üdvözölés – adomány, és feltételezi ezen adomány önkéntes elfogadását. Az üdvözölést már megkapták az emberek, mert Krisztus vérét ontotta üdvözlésükért. De minden egyes ember számára az üdvözölés – egy cél, amelyet el kell érnie. Isten elvárja az ember közreműködését saját üdvözölése érdekében. Ez a közreműködés többek között a jócselekedetek által valósul meg. Ahogyan a test halott lélek nélkül, úgy a hit is halott cselekedetek nélkül, – mondja Jakab apostol. Amikor jó cselekedeteket hajtunk végre, együttműködünk Istennel saját üdvözölésünk dolgában. Ha viszont kitérünk jócselekedetek elől, vagy rosszat teszünk, ezzel akadályozzuk Őt abban, hogy üdvözítsen bennünket.

És végül a tizedik. Az ember üdvözölése az Egyházon keresztül történik. Karthágói Szent Ciprián mondja: annak nem lehet Atyja az Isten, akinek nem Anyja az Egyház. Az Egyházon kívül leledző személy csak akkor üdvözölhetne, hogy ha megmenekült volna bárki, aki Noé bárkáján kívül volt. Az Egyház az a Noé bárkája, amelyben mindazok, akik hisznek Krisztusban, és akiket Ő megváltott drága vérével, az üdvözöléshez vezető úton haladnak.

Fordította: Zimonyi-K. Irina

• 

KIK AZOK, AKIKNEK NEM TUDNAK KÁR OKOZNI A DÉMONOK

Miben rejlik az ördögi cselszövések elleni védelem, elmondja Antonyij (Pakanics) metropolita

Ritka adomány

Egyes hívők alábecsülik bizonyos lelki állapotok erejét. Sokan nem is sejtik, mekkora erő az. Például, az öröm ereje. Erről a jelenségről sok – különböző időben és korban élő – szent beszélt. Közülük mindegyik a maga megismételhetetlen módján érte el a lelki magasságokat.

Az igazi örömöt csak a Krisztusban való igaz élettel lehet elérni. Az ember megerősödik lelkileg – a tökéletes öröm eleinte röpke, majd idővel hosszabb pillanatainak hatása által. Minden nehézség és megpróbáltatás elhalványul ezen erény csodatévő ereje által.

Vannak szentek, akikre egy közös vonás jellemző – az életöröm. Ez egy ritka és drága adomány. Az életöröm annyira beléjük ívódott, hogy sose látták őket szomorúnak vagy csüggedőnek, és ezt az örömteli lelki állapotot igyekeztek átadni másoknak is. Ilyen volt Szárovi Szent Szeráfim is.

Kétségtelen, hogy semmilyen erényt, a lelki állapotok semmilyen fokát, beleértve az életörömöt is, nem lehet elérni alázat nélkül. Szent Szeráfim is folyamatosan észben tartotta saját bűneit, tökéletlenségét, és szívből sajnálkozott emiatt. „Uram Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyörülj rajtam, bűnösön” – ez volt az ő szüntelen, Istenhez szálló imádsága.

A Szent Nagy Antonyij határozottan állította, hogy ha hiányzik az emberből az erős alázatosság, a szívből, teljes testből és lélekből jövő alázat, az olyan nem fog eljutni a Mennyek Országába. Mert kizárólag a mély alázat tudja leküzdeni az emberben a gőgből, önzésből és önigazolásból eredő rosszat. És ahol ott van a rossz, ott nem lehet öröm.

Gyógyítás öröm által

A lelki öröm a lelki tisztaságból ered. Aki folyamatosan feltöltődik az Élet Forrásából, annak nem tudnak ártani az ördögök. Éppen ezért az emberiség ellenségeinek egyik fő feladata az, hogy megzavarja a mi lelki örömünket, mivel abban rejlik az alapvető védelem az ördögi cselszövések ellen.

De hogyan érheti el egy hívő ezt az örömöt? Hogyan nyerheti el?

Az igazi öröm lelki munkálkodásunkból ered: őszinte imádságból, tiszta gondolatokból, szívből jövő bűnbánatból, Isten megismerésének vágyából, az Evangéliumi parancsolatok szerinti életből.

Szárovi Szent Szeráfim nem csak a saját lelki örömét tartotta fontosnak, de szívesen látta azt felebarátaiban, testvéreiben is. A Szent úgy gondolta, ahogyan a bűnök képesek megfertőzni, ugyanúgy az egyéni erények lelkesíthetnek, feltölthetnek másokat. Hiszen amikor valaki kísértésbe vagy csüggedésbe esik, nagyon fontos számára, hogy örömöt lásson barátai, hozzátartozói arcán – és múlik a csüggedés.

A szent sztarec „Kincsem! Krisztus feltámadt!” felkiáltással üdvözölt mindenkit. És a szent atya mellett feloldódtak és vigasztalódtak a szívek, sarjadt a Krisztusba vetett hit, megvilágosodott a saját bűnök felismerése.  

Ez egy remek példa mindnyájunk számára. Mi folyamatosan panaszkodunk, örökké elégedetlenek vagyunk valamivel, és eszünkbe se jut, hogy nem kellene mindenki előtt kimutatni szomorúságunkat, rossz hangulatunkat; hogy bánatunkat csak Isten előtt kellene feltárni. A felebarátok előtt pedig mindig örömtelinek kell kinézni, nem szabad zavarba hozni őket elkeseredett és szomorú arcunkkal – csupa szeretetből, tiszteletből és alázatból.

És akkor az Úr kegyelméből megbocsát és örömöt küld majd az alázatos lélekre. Jogosan vagyunk megfosztva az örömtől – vétkeinkért, engedetlenségünkért. A búbánatos ábrázat többek között sokszor a lustaság, az apátia, a közömbösség és a jó cselekedetekre való készség hiányának jele.

Vitathatatlanul a lelki öröm nem zárja ki a komolyságot és a felelősségérzetet, ezek kiegészítik egymást és együttesen szolgálnak erős pajzsként a gonosz nyilai ellen. Semmi sem lehetetlen azok számára, akik szeretik Istent, az erős szeretet eltörli a határokat, hegyeket mozgat meg és legyőzhetetlenné teszi az embert.

„Az Isten iránti szeretet képessé teszi az aszkétákat, hogy túlhaladjanak természetük korlátjain” – tanította Szent Küroszi Theodorétosz.

Gondoljunk ezekre a szavakra és erényeinkben hasonlítsunk a szentekre!

• 

KIK VEHETNEK RÉSZT, MILYEN A FELKÉSZÜLÉS A SZENTSÉGRE, MIT TEGYÜNK AZ OLAJJAL, A GYERTYÁKKAL, A MAGVAKKAL.

A BETEGEK KENETE:

A Betegek kenete szabályairól Szpiridon (Hodanics) archimandrita mesél.

– A Nagyböjt napjaiban minden ortodox templomban kiszolgáltatják az Olajszentelés (Betegek kenete) Szentségét. De sok hívőnek helytelen elképzelése van erről a Szentségről. Archimandrita atya, kérem, meséljen róla. Mi a Szentség lényege?

– A Betegek kenete, vagy az Olajszentelés Szentségének, ugyanúgy, mint az Ortodox Egyház többi Szentségének is, evangéliumi eredete van, Maga az Úr alapította. Márk evangélistánál a 6-ik fejezetben olvassuk: „Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken. Azok elmentek, s hirdették a bűnbánatot, sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak.”

Jakab apostolnál még konkrétabb útmutatást találunk az Olajszentelés Szentségének lényegére: „Beteg valamelyiktek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak. 5:14-15) Apostol szavaiból láthatjuk, hogy beteg emberről van szó, aki az Úrtól lelki és testi betegségei gyógyítsát szeretné kapni – a kegyelmet (görög elaioa – olaj; eleos – kegyelem). De tisztában kell lenni azzal, hogy „a hitből fakadó ima” nem csak a Szentséget kiszolgáltató lelki pásztoroktól kell, hogy induljon, hanem a betegségben szenvedőtől is, aki az Úr keblére borul.  Más szavakkal: amilyen bűnbánattal, a vétkek szívből való megvetésével, tiszta imával és hittel teli kelyhet nyújt az ember az Úrnak, olyan kelyhet fog megtölteni az Atya az Ő éltető irgalmával.

«…hited meggyógyított….» (Мk. 5:34).

«…Legyen hitetek szerint!» (Мt. 9:29).

«…Mert aki kételkedik, hasonlít a tenger hullámaihoz, amelyeket felkorbácsol és ide-oda vet a szél. 7Az ilyen ember ne higgye, hogy bármit is kap az Úrtól» (Jak. 1:6, 7).

– Igaz, hogy csak a súlyos betegek és a haldoklók kapják meg a Betegek kenetét?

– Vajon meg tudjuk állapítani a betegség súlyosságának kritériumait? Nincsenek egyértelmű útmutatások arra vonatkozóan, hogy a betegség milyen szakaszában kell kiszolgáltatni a Szentséget. A súlyos betegek, a haldoklók, a lelki betegségekben – bánatban, csüggedésben, kétségbeesésben – szenvedők egyaránt részesülnek a Szentségben, mert azok oka a legtöbbször az ember fel nem ismert és meg nem bánt bűnei. Nem szabad elvégezni a Szentséget a 7 év alatti gyerekeken és az öntudatlan állapotban lévő személyeken. 

Sokszor találkozunk egy olyan hibás, a nép körében elterjedt véleménnyel is, hogy az Olajszentelés Szentségét közvetlenül a földi életből való távozás előtt szolgáltatják ki. Ily módon az emberek megfosztják magukat az Úr kegyelmétől… Ennek oka a legvalószínűbb a középkori nyugati egyházi hagyomány hatásában rejlik, amely a Második Vatikáni Zsinat előtt létezett, amikor is a Betegek kenetét valóban csak a haldokló embereknek szolgáltatták ki, és emiatt a Katolikus Egyház „utolsó kenetnek” nevezte; a történelem tanúsága szerint, az Olajszentelés Szentségének „utolsó kenetként” való elnevezése a mi Egyházunkba is behatolt és létezett a XVII és XVII századokban, sőt, hivatalos dokumentumokban is meggyökeresedett.  Csak a XIX században, Szent Filarét (Drozdov) munkásságának köszönhetően eltörölték ezt az elnevezést, mint az ortodox értelmezéssel meg nem egyezőt. Azt hiszem, aligha találhatunk most olyan embert, aki mind lelkileg, mind testileg teljesen egészségesnek tartaná magát.

– Milyen gyakran lehet részesülni ebben a Szentségben?

–  Erre a kérdésre Mogila Péter Evchologionjában találunk választ, amelyben ő azt mondja, hogy egy betegség alatt egyszer kaphatunk Betegek kenetét. Amennyiben az ember egy és ugyanaz a betegség során többször folyamodik a Szentséghez, akkor kishitűségéről tesz tanúbizonyságot, sőt, bizalmatlanságról Isten felé.  Tisztában kell lenni azzal, hogy a betegségeket is üdvözölése érdekében kapja az ember, és az Úr, mint a lelkek és a testek Igazi Orvoslója jobban tudja, kinek mi válik hasznára. A lelki hasznot viszont megkapják mindazok, akik hittel járulnak elé.

– Mi a helyes felkészülés a Betegek kenetére? Kell-e előtte gyónni és áldozni?

– Nem léteznek különleges rendelkezések vagy előírások az Olajszentelés Szentségére való felkészülést illetően, de az Ortodox Egyházban kialakult istenfélő hagyomány szerint a Betegek kenetét gyónás előzi meg és a Krisztus Szent Titkaiban való részesedés zárja le. Ha nincs erre lehetőség, vagy nem értek rá az Olajszentelés előtt gyónni, akkor utána is lehet gyónni és áldozni.

– A gyertyák, amelyeket az Olajszentelés Szentsége alatt tartjuk kezünkben a templomban, meg kell azokat őrizni valamilyen különleges módon?

– A Szentség során használt gyertyákról, olajról és búzaszemekről sincsen semmilyen előírás, de van hagyomány.

A gyertyákat ott is lehet hagyni a templomban, vagy haza lehet vinni és otthon meggyújtani imádkozás idején. Néha olyan dolgokat hallhatunk a gyertyákkal kapcsolatban, hogy egyszerűen döbbenet, hogyan hihet egy hívő ember ilyesmikben.  Az olyan beszédet, hogy a gyertya állítólag magába szívta a betegséget és káros lehet, azonnal el kell vetni, mint babonát. 

Az olaj, amelyet templomban kapunk a Szentség után, ugyanúgy, mint a búzaszemeket is, fel lehet használni főzésnél. Ugyancsak olajjal megkenheti magát az ember otthonában ilyen vagy olyan gyengélkedés esetén, keresztet ábrázolva és imádság kíséretében.

– Létezik olyan vélemény, hogy az olajszentelés során megbocsáttatnak azok a bűnök, amelyekről elfelejtettek szólni gyónáskor.– Az elfelejtetett vétkek megbocsátásáról a Betegek kenete Szentségében a nagy Optyinai Szent, Amvroszij sztárec szól nekünk: „Az Olajszentelés Szentségének ereje abban van, hogy általa különösen az emberi gyengeség miatt elfeledett vétkek bocsáttatnak meg, és a vétkek elengedésekor megadatik a testi egészség is, ha van erre Isten akarata.”

Ha belegondolunk az Olajszentelés istentiszteleti rendjének imáiba, láthatjuk, hogy azokat átitatja a testi gyógyulás és bűnök megbocsátása közötti kapcsolat gondolata. Az Evangéliumban Urunk Jézus Krisztus, amikor meggyógyítja a betegeket, nem azt mondja: „Meggyógyítalak téged”, hanem azt, hogy „Megbocsáttatnak vétkeid”.  

Az „elfeledett”, azaz, elfelejtett vétkek alatt azokat kell érteni, amelyeknek az ember nem tulajdonított jelentőséget élete során és erőtlensége okán nem emlékszik rájuk, de azok egyáltalán nem a szándékosan eltitkolt bűnök, amelyek zavarba hoznak minket és emiatt tudatosan nem voltak meggyónva.

Fordította: Zimonyi-Kalinyina Irina

• 

Böjtről, hegedűről és légkalapácsról

Valerij Duhanyin

Képzelje el, hogy maga mellett az egyik oldalon egy zenész hegedül, a másik oldalon pedig egy munkás légkalapáccsal dolgozik. Ki tudja majd venni a hegedű dallamát? Vagy csak a vonó mozgását tudja követni a húrokon?

A hegedű dallama – az az ihlet, amely a lélekben születik, amikor Istenre gondol, a szellemi világ azon hangjai, amelyek tiszta és bűntelen életre sarkallják a lelket, a természetben megfigyelhető paradicsomi szépség villanásai, amelyek a Mennyei Atyáról tesznek tanúbizonyságot. A légkalapács – a külvilág zaja és szenvedélyeink nyekergése, melyek elviselhetetlen ordításukkal megsüketítik a lelket, egyidőre megfosztanak bennünket lelki hallásunktól. Az egész világi kapkodás, sietség, a benyomások, a világi  örömök és a saját bűnösségünk nem engedi meg, hogy meghalljuk lelkünkben a spirituális élet hangjait, megérezzük a paradicsomi harmóniát, visszatérjünk Mennyei Atyánkhoz. 

Hogy megállítsuk a szenvedélyek légkalapácsát és megszabaduljunk a mindennapi kapkodás zajától, az Egyház böjtöt ajánl a keresztényeknek – egy különleges időszakot, amikor lehetőségünk van elvonatkoztatni a külső zajtól, kísérletet tenni arra, hogy levessük szenvedélyeinket, és a Istennel való kapcsolatban megleljük életünk harmóniáját.

Az egyházi életben még nem nagyon otthonosan mozgó emberektől néha azt halljuk, hogy azért nem böjtölnek, mert, ha böjtölnének, „kikészülnének” – leesne a vér hemoglobin szintje, szédülnének, gyengének éreznék magukat. Tehát, a böjtre fiziológiai hatása szemszögéből tekintenek.  Érthető, hogy ilyen hozzáállás esetén könnyen meg lehet keresni a kifogásokat a böjt megtagadására. Vannak, persze, más példák is, amelyeket a papok hoznak fel, amikor, mondjuk, az ember egy olyan betegségben szenvedett, amely kizárná a böjtöt, de mégis csak áldást kért a böjtölésre, és végül tökéletesen meggyógyult (persze, az ilyen aszkézis nem mindenkinek való). De mi másról szeretnénk szólni. A böjt – nem diéta és nem egy időszakos vegetarianizmus-féle. A böjt mindenekelőtt – spirituális cselekvés, amelynek szeretnénk alárendelni lelkünket és testünket. Éppen a böjt tanít meg irányítani a testünket, uralni a keletkező kívánságokat és ezáltal a legnehezebb győzelmet aratni – saját magunk felett.

(…) Szent Ignátyij Brjancsanyinov mondta: „Gőgös ember! Oly sokat és oly magasztosan ábrándozol saját elmédről, pedig az tökéletes és folyamatos függéségben van a gyomortól.” Tényleg, mire fog gondolni az éhezés vagy a szegényes táplálkozás perceiben az az ember, kinek szokása bendője kényeztetése? Ha nem tanulunk meg uralkodni a testünkön, szánalmas rabszolga módra függeni fogunk tőle. Ez nem csak a gyomorra vonatkozik, hanem az ember nemi életére is, melyben a legrendezetlenebb vágyak jelenhetnek meg, és hallásunkra és látásunkra is, amikor nehezünkre esik lemondani a népszerű zene szüntelen hallgatásáról, a sorozatok nézéséről, a számítógépes játékokról.  Hiszen nem csak az étel elfogyasztásával eshetünk túlzásba, hanem a videó termékekkel is, a haverokkal való értelmetlen időtöltéssel, magával a kikapcsolódással. Egy ilyen lélek meglelheti-e a harmóniát sajátmagán belül?

A böjt egy olyan időszak, amikor lehetőségünk nyílik győzelmet aratni saját testi valónk felett, rendet teremteni belső világunkban. A böjt – egy különleges, józan, bűnbánó lelki ráhangolódás, tartózkodás a világi szórakozásokban való részvételtől, alapos felkészülés a gyónásra, az imára fordított idő növelése. Ahogyan a tavaszi nap felmelegítve a földet elolvasztja a havat, így a böjt is felmelegíti a lelket szellemi melegséggel, eltávolítva róla a bűnök és a káros szenvedélyek jegét. Tudunk olyan esetekről, amikor éppen a böjtben sikerült az embereknek megszabadulni káros szenvedélyeiktől, mint, például, dohányzástól, káromkodástól, túlzott alkoholfogyasztástól. Az istentiszteleteken, imákban, a keresztény ember személyes erőfeszítéseiben kioltatik az érzéki örömökhöz való ragaszkodás és az ember a lelki igazságok befogadásának magasságában emelkedik. Ezért a böjti munkálkodás kitartó vállalása, a hosszú böjti istentiszteleteken való rendszeres részvétel, az őszinte gyónás és a Szentségekhez való gyakori járulás után a lélek könnyebbséget érez, felszabadulást és vigasztalást.

Böjtöve a keresztény ember korlátozza magát az állati eredetű ételek fogyasztásában, valamint mértéket tart az ételek mennyiségében is. Miért van erre szükség? Mindegyikünk lelke szoros kapcsolatban van a testtel, így a test állapota közvetlenül hatással van a lélek állapotára is. És miközben a Paradicsomban az ember lelke uralkodott a testén, most már a testünk uralkodik a lélek fölött. Tehát, meg kell tanulnunk alárendelni a testet a léleknek. „Amikor egy uralkodó be akarja venni az ellenség városát – magyarázza Szent Ioánn Kolov – először az élelmiszer szállítást vágja el. Akkor a polgárok, éhségtől szorongattatva, megadják magukat az uralkodónak. Ugyanez történik a testi vágyakkal is: ha az ember böjtben és éhezésben éli napjait, meg fognak gyengülni kusza kívánságai.” Ősidők óta ismert, hogy az ételek és italok minden egyes fajtájának sajátos hatása van a szervezetre. Az étel nem csak támogatni képes cselekvéseinket, de akár akadályozhatja is azokat. Valamennyien ismerünk olyan ételeket és italokat, amelyek kényeztetik és felhevítik, legyengítik és elnehezítik a szervezetet.  Amikor tele van a gyomor, az ész ellustul, a szív eldurvul, vajon ilyen állapotban képes-e az ember tisztán és őszintén imádkozni Istenhez?

A túlzott evés keménységet, önteltséget, mindenféle szenvedélyes vágyakat gerjeszt a lelkünkben. A böjt alázatossá teszi a lelket. Hiszen a böjt által okozott éhségérzet megszabadítja az embert önelégültségtől és beképzeltségtől, nyilvánvalóvá teszi gyengeségét, arra készteti, hogy többször gondoljon Istenre. A böjtülő imájának különleges ereje van, nem felszínesen hangzik el, hanem a lelke mélyéből, felfelé viszi őt, Isten felé. A növényi eredetű élelmiszereknek kímélő hatása van a szervezetre, azok nem provokálnak a testben alantas, durva vágyakat. Képletesen szólva, egy könnyű hajó hamar átkel a tengeren, az pedig, amelyen felesleges teher van, elsüllyed a tenger mélyében.

Ugyanakkor a böjt nem csak testi önmegtartóztatás. Aranyszájú Szent János felhívása szerint: „Ne csak a száj böjtöljön, hanem a látás, a hallás, a láb, a kéz, és testünk minden tagja. Böjtöljön a kéz, tisztán maradva lopástól és harácsolástól. Böjtöljön a láb, nem járván többé törvénytelen ügyekre. Böjtöljön a szem – a látás a szemek étke. A legidétlenebb volna tartózkodni az ételtől, szemmel pedig felfalni azt, ami tilos. Nem eszel húst? Akkor bujaságot se falj szemeiddel. Böjtöljön a hallás is; a hallás böjtje abban van, hogy ne hallja meg a kibeszélést és a rágalmat. Böjtöljön a nyelv is ronda beszédtől és káromkodástól, mert mi haszna van, ha tartózkodunk a szárnyasoktól és a halaktól, viszont felebarátainkat megrágjuk és keresztbe nyeljük.  A rágalmazó felfalja testvére testét, beleharap a felebarát húsába.” Pontosabban mondva, a böjt tartózkodást jelent mind attól, ami elválaszt bennünket Istentől és ami földhöz ragasztja lelki és erkölcsi törekvéseinket.

A böjt felemeli az emberi természetet a paradicsomi harmóniáig, amikor a test minden érzése és vágya teljesen alá van rendelve a léleknek. 

Az ember testét egy hangszerhez lehet hasonlítani, a lelket pedig a zenészhez, kinek ügyesen kell bánni hangszerével. Ha sérült a hangszer, vagy elhangolódtak a húrjai, a zenész képtelen előadni egy harmonikus dallamot. De ha maga a zenész is kevéssé képzett, annál inkább nem lesz sikeres, A keresztényi böjt a lélek nevelése, a szellemi tudás elsajátítása, és ugyanakkor – a test gyógyítása bűnös szenvedélyektől, hogy az emberi természet a maga harmonikus lelki életével szolgálhassa Istent.

Azért van nekünk a böjt, hogy lelkünket egy csodás hegedűhöz tegyük hasonlóvá, amely a spirituális élet gyönyörű dallamán szól, és hogy ne váljunk egy légkalapáccsá, amely folyamatosan durva zajt generál, miközben belefúr a kipufogógázoktól bűzlő aszfaltba.  Adja Isten, hogy a böjt idejét azon gyengeségeink, vétkeink és hiányosságaink kiküszöbölésére fordítsuk, amelyek leginkább akadályai  lelki életünknek, és hogy elnyerjük azt a paradicsomi harmóniát, amelyben a test minden érzése és kívánsága a lélek teljes alárendeltségében áll.

 2011. március 14

forrás: http://www.pravoslavie.ru/45267.html

Fordította : Zimonyi Irina

• 

2019. március 11.

Vajhagyó hét: a gondolkodás hete. 2019. március 2-a.

Vajhagyónak nevezzük a Nagyböjt előtti utolsó hetet, amikor már nem eszünk húst, csak halat és tejterméket fogyasztunk. Az idén ez a hét március 4-e és 10-e között van.

De nem a gasztronómiai megkötések jelentik ennek a hétnek a lényegét. Ezen az utolsó Nagyböjt előtti héten az Egyház arra a legnagyobb akadályra emlékezteti az embert, amely tönkreteszi és szétroncsolja a lelkét és az életét. A meg nem bocsátott sérelmekről van szó. Hány emberi sors siklott ki emiatt, hány család ment tönkre, hány remek törekvés feneklett meg… 

A sérelmek megbocsátása – a Krisztusban való élet, az Evangélium szerinti élet kezdete. Az Evangélium szerinti élet pedig az egyetlen olyan út, amelyre lépve az ember igazán emberivé válhat, igaz emberré lesz. Mi, emberek, sajnos gyakran megfeledkezünk eredeti rendeltetésünkről, elfordítjuk tekintetünket az égtől, az örökkévalóságtól.  Miközben felfelé, az égnek szegezzük tekintetünket, nehezünkre esik egyenesen állni , föld felé hajlunk vétkeink súlya alatt. 

A közeledő Nagyböjt előtti napokban nagyon fontos az ég felé fordítani arcunkat, közel kerülni hozzá, miután megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek, megszabadultunk a felgyülemlett sérelmek terhétől. Senki sem lesz képes felmenni a mennyekbe, csak azok, akik magukba hordozzák a mennyországot, és senki sem kerül le a pokolba, kivéve azokat, akikben belül van a pokol. Hát ez az, amitől igazán kell tartanunk és ezért tennünk is kell.

A vajhagyó hetet örömmel kell eltölteni, a böjtöt követő Húsvét előérzetével. A böjt – munka. Önfejlesztés. És jó sokat kell dolgozni ahhoz, hogy fogadhassuk a Feltámadt Krisztust. Tudatos munkánk első lépése legyen ellenségeink megbocsátása. Sérelmeink nemritkán a helyzetek szubjektív meglátására épülnek és gyakran nem is tükrözik a valódi képet. De még ha igaztalanul is bántottak meg bennünket, ez nem ok a sérelemre, tartsuk ezt hasznos tapasztalatnak és leckének, amely majd abban segít, hogy erősebbek és kegyesebbek legyünk. 

Ha egyházi életet élünk, csak akkor lehetünk biztosak, hogy életünkben Maga Krisztus működik, Aki tökéletlen emberi természetünk ellenére kijavítja mindegyikünket.

Segítse az Úr mindazokat, akik Őbenne bíznak!

 

A farizeusról szeretettel
Igumen Nektariy (Morozov)
Legalább évente egyszer, de valójában még gyakrabban emlékezünk a farizeusra a Megváltó által elmondott példabeszédből. Főként azzal a céllal emlékezünk rá, hogy leleplezzük egy ember nem keresztényi, azaz, farizeusi hozzáállását felebarátaival szemben. Ennek a hozzáállásnak a fő ismertetőjelei: a saját erények az égekig való felemelése, a velük való kérkedés, a közelben lévő bűnös emberek lenézése, gyengeségeik és káros szenvedélyeik aprólékos feltárása és finoman megvető megfigyelése. Valamint túlzott odafigyelés a külsőségekre és a belső (a lelki) elhanyagolásra. Gyakran mondjuk valakiről: „Nos, ő egy farizeus!”. Vagy pedig: “Micsoda farizeusi hozzáállás!”
Gondolkodom a példabeszéd-béli farizeuson, és valamilyen oknál fogva nagyon sajnálom őt. És nemcsak azért, mert a templomból “kevésbé megigazulva” jött ki, mint a vámszedő, bár azért is. Lényegében mit is tudunk róla, miért támadjuk őt, miért nem hagyjuk nyugodni az ő lelkét csaknem kétezer éven át, és csak emlegetjük és emlegetjük őt, és mindig csúnya szóval?
Vagy talán valami jó is van abban a bizonyos szóban? És talán benne is, aki “kevésbé megigazult”, megtalálható valami pozitívum is?
Szerintem biztosan sikerül megtalálni.
„Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok.” Mi a baj ezzel? És mi a baj azzal, hogy nem olyan „mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő”? Talán csak az, hogy ezt ő maga mondja, saját magáról tesz bizonyságot… De ő maga meg is köszöni ezt: „Isten, hálát adok neked”. Tehát, úgy néz ki, megérti, hogyha nem segítené őt az Úr, nem tudott volna megállni a jó úton, nem tudta volna véghez vinni az erény egyetlen dolgát sem, amelyekről itt szó van.
Igen, persze, vétkezik, amikor szívében felemelkedik “mások” fölött, és különösen azon vámszedő felett, akik a bűnei miatt sír, és akinek Isten – könnyeiért és alázatáért – már megbocsátott. De nincs-e okunk arra, hogy a farizeust is legalább egy kicsit, legalább részben felmentsük? Amikor te magad dolgozol, küzdesz, tartózkodsz a bűntől, legalábbis cselekedeteidben, olyan könnyű másokat elítélni! A gonosz sose hagy bennünket békén, hanem folyamatosan kísért a mások bűneinek fényes és színes látványával. És a saját érdemeink nem kevésbé fényes és színes látványával is. Ráadásul szívedben „igazságos” harag fog támadni, miközben szemléled a többiek gaztetteit: végül is a vétkező nemcsak a saját magas emberi címet szégyeníti meg, hanem bűneivel Istent is megsérti! Hogy ne haragudnál rá, amikor te magad a legjobban a Teremtő megsértésétől tartasz, azt a legfőbb szerencsétlenségnek az életben tartod? És itt van a szegény farizeus, megbotlik a buckás úton, és elesik. És mi örömest odaszegezzük őt, a szerencsétlent, a szégyenpadhoz…
És miért is örülünk? Talán azért, mert szinte mindig annyira szeretnénk „megbélyegezni”, „elítélni” vagy legalábbis lealacsonyítani valakit? Végtére is, amint elfogadjuk azt a gondolatot, hogy valaki rossz, semmirekellő, rögtön úgy látjuk, hogy mi magunk nem is vagyunk annyira rosszak és valamire csak jók lehetünk. Így annyira édes és kellemes a farizeust is megszokásból elítélni! Megfeledkezhetünk igazi erényeiről, nem kell azokat semmire sem tartani (hiszen azok meg vannak mérgezve gőggel és felsőbbrendűséggel!), bizonyosak lehetünk benne, hogy az Úr nem fogja számon kérdni tőlük ezeket a külső dolgokat, mert mi tudjuk, hogy a belső a fontosabb! Tudjuk, és … belsőleg magunk is elítéljük a farizeust, és fölemelkedünk rajta. És így nyilvánvalóan mi még inkább farizeusok leszünk, minimum a köbön.
Vagy annál is inkább. Úgy tűnik, mindent értünk: íme a „rossz farizeus”, és íme a „jó vámszedő”, a bűnös igaz ember és az igazságos bűnös. De amikor saját életünk útján találkozunk egy soron következő „vámszedővel” (azaz, bűnössel), nem mulasztjuk el, hogy őt is elítéljük. Így dolgozunk az „üdvözülésünkért”: az egyik cselekedete és a másik alázatossága nélkül, mindkettőjük felé helyezzük magunkat, a rosszban utánozzuk őket, a jónak a közelébe sem érünk.
De ez még nem jelenti azt, hogy teljesen elvesztünk. Isten irgalmas, és ha nincs más esélyünk arra, hogy visszanyerjük látásunkat, Ő sokféleképpen láttatja velünk nyomorúságunkat és szerencsétlenségünket, végtelen nincstelenségünket és gyengeségünket, így néha akaratlanul is folyamatosa ismételjük – nem az egyik és nem a másik – imáját, hanem a sajátunkat: „Istenem, köszönöm, amiért lehetővé tetted, hogy szívemmel megtapasztaljam és megérezhessem, hogy nem valaki más, hanem én vagyok a legrosszabb. Alázattal megvallom gyarlóságomat és annak tudatában kérem a Te irgalmasságodat.”
Bár … Miért csak saját gyarlóságunkat? Talán a farizeus is így imádkozott az Úr által leírt epizód után? Nem kizárt. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére Nem csak a vámszedők, hanem a farizeusok is …
Igumen Nektariy (Morozov) (ford. Zimonyi Irina) 2013.február 28.

 

Az utak sokfélesége

Forrás: Hilarion (Alfejev) püspök (2005): A hit titka. Bevezetés az Ortodox Egyház teológiájába és lelkiségébe. Magyar Ortodox Egyházmegye. Budapest. 15-18 pp.

Az emberek különböző utakon jutnak el Istenhez. A Vele való találkozás időnként hirtelen és váratlanul történik, időnként pedig a találkozást keresések, kétkedések, kiábrándulások előzik meg. Egyes esetekben Isten „utoléri” az embert, rajtaüt az emberen, máskor az ember maga talál rá Istenre, maga fordul Felé. Az Isten felé fordulás megtörténhet korábban vagy később, gyermek- vagy ifjúkorban, felnőtt embernél, vagy idős korban. Nincs két olyan ember, aki egyazon úton jutott volna el Istenhez, és nincs olyan kitaposott út, amelyen még egyszer végig lehetne menni a másik után. Itt mindenki felfedező, mindenkinek magának kell megtennie a teljes utat, magának kell megtalálnia a személyes Istenét, Akihez ezekkel a szavakkal fordulunk: „Istenem, én Istenem!” (Zsolt 62,2). Isten egy és ugyanaz minden ember számára, de nekem kell Őt megismernem, az én Istenem kell, hogy legyen.

A váratlan megtérés egyik példája Pál apostol. Apostolsága előtt igazhitű zsidó volt, aki mint ártalmas és veszélyes szektát gyűlölte a kereszténységet; „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” Damaszkuszba ment, azzal a szándékkal, hogy rosszat tegyen az Egyháznak. És mikor már közeledett a városhoz, „hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: én vagyok Jézus, akit te üldözöl”(ApCsel 9,1-5). Az Isteni fénytől megvakulva Saul elvesztette a látását. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Azután megkeresztelkedett, visszanyerte látását és Krisztus apostolává lett, akinek az a sors jutott, hogy mindenkinél többet munkálkodjon az Evangélium hirdetésén (1Kor15,10). És Pál megkeresztelkedése után rögtön elindult, hogy hirdesse azt a Krisztust, Aki neki jelent meg, aki az ő Istene lett.

Vegyünk egy másik példát, Anthony Bloom metropolita esetét, aki kortársunk volt. Gyerekkorában a főpap hitetlen volt; mindaz, amit Krisztusról hallott, nem váltott ki belőle semmilyen rokonszenvet a kereszténység iránt. Ám egy alkalommal a kezébe került az Evangélium. Fogta, kiválasztotta a négy evangélium közül a legrövidebbet, hogy ne kelljen sok időt pazarolnia az ügyre, és olvasni kezdett. „Miközben az asztalnál ülve Márk Evangéliumát olvastam — mondja egy helyen — az első és a harmadik fejezet eleje között hirtelen megéreztem, hogy az asztal túloldalán, láthatatlanul, de teljesen érezhetően ott áll Valaki. Felemelve tekintetemet, semmit sem láttam, semmit sem hallottam, semmilyen érzékszervekkel felfogható dolgot nem tapasztaltam, mégis teljesen biztos voltam benne, hogy az asztal túloldalán Jézus Krisztus áll… Ettől fogva teljes fordulat vette kezdetét bennem… Megéreztem, hogy semmilyen más feladatom nem lehet a földön, mint hogy megosszam másokkal azt az életemet megváltoztató örömet, mely Isten és Krisztus megismerésében nyílt meg előttem. És akkor, még kamaszként, alkalmas és alkalmatlan időben, az iskolapadban, a metrón, a nyári táborokban, elkezdtem Krisztusról beszélni, úgy, ahogyan nekem megnyilatkozott: mint az életről, mint az örömről, mint az élet értelméről, mint valami olyan újról, amely mindent megújított. Azt mondhattam volna akkor Pál apostollal együtt: „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Jaj nekem, mert meg nem osztani ezt a csodát másokkal, Isten előtti vétek lett volna, Aki ezt a csodát tette, és emberek előtti vétek is, akik az egész földön várják az Istenről, az emberről, az életről mondott élő igét…”

Kevésbé hirtelen, de nem kevésbé váratlan volt a francia vitorlásversenyző, Bernard Moitesier megtérése. Egy földkörüli egyéni verseny résztvevőjeként, melynek győztesét magas pénzdíj és világra szóló hírnév várta, magabiztosan közeledett a célhoz. Minden esélye megvolt rá, hogy elnyerje az elsőséget, Angliában már készültek az ünnepélyes fogadásra. Ám mindenki számára váratlanul megváltoztatta az útirányt, és hajóját Polinézia partjai felé kormányozta… Csak hónapokkal később tudták meg, hogy miért állt ki a versenyből. Miután sok időt töltött magányosan a tengeren, egyre mélyebben és mélyebben gondolkodott el az élet értelmén, és egyre kevésbé tűnt neki vonzónak az a cél, amely lassan beteljesülni látszott: pénz, siker, dicsőség. Az óceánon hajózva megérezte az örökkévalóság leheletét, megérezte Isten jelenlétét, és már nem akart visszatérni az élet megszokott ürességéhez.

Természetesen az Istenhez való megtérés nem mindig hirtelen és váratlan módon megy végbe: a gyakoribb az, hogy az ember hosszasan keres, mielőtt rátalálna. Szent Ágostonnak sok tévutat kellett bejárnia, sok megpróbáltatást kellett kiállnia, rengeteg filozófiai és teológiai munkát kellett elolvasnia, hogy végül 33 éves korában megértse, nem tud Isten nélkül élni. Vannak olyanok, akik a mi korunkban könyvek segítségével keresik az absztrakt, elvonatkoztatott „igazságot”, és jutnak el a Személyes Isten megismeréséhez. Időnként az emberek kerülőutakon jutnak el a kereszténységhez, a keleti vallásokon, a buddhizmuson, a jógán át. Másokat katasztrófák vezetnek el Istenhez: egy közeli ember elvesztése, bánat, betegség, a remények meghiúsulása. A szerencsétlenségben az ember átérzi a maga nyomorúságát, megérti, hogy mindent elveszített, hogy nincs más számára, csak Isten. Akkor de profundis – a mélységből (Zsolt 129,1), a bánat és a reménytelenség feneketlen mélységéből kiálthat Istenhez.

Az Isten felé fordulás lehet egy igazi kereszténnyel, pappal vagy istenfélő hívővel való találkozás eredménye is. Krisztus ezt mondta: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16). Ha a keresztények isteni fénnyel ragyognának, ha szemükben ott tükröződne az isteni szeretet, ez lenne a legnagyobb tanúság Istenről és a legjobb bizonyíték az Ő létezéséről.

Létezik egy úgymond „természetes” út is Istenhez: a gyermek vallásos családba születik bele és hívőként nő fel. És mégis, a hitet – bár az lehet az ősök öröksége – az embernek magának kell újragondolnia és megharcolnia, hogy az személyes tapasztalatának a részévé váljék. Több olyan eset ismert, amikor vallásos, sőt papi családokból ateisták kerültek ki. Az ember nem születik hívőnek. A hit ajándék, amely annak az embernek adatik, aki erőfeszítéseivel és lelki jótetteivel kiérdemelte azt.

• 

NAGYBÖJT: A BÖJTÖLŐK 10 LEGGYAKORIBB HIBÁJA böjt, mint diéta

Egyik ismerősöm egyszer kijelentette: te minek tartod be a Nagyböjtöt, hiszen amúgy is jó az alakod? És tényleg, sokan azt hiszik, hogy a Nagyböjt – egyfajta egzotikus ortodox diéta. Pedig nem úgy van. Böjt – egy lelki fegyver bűnös szokásaink ellen, ezért a böjt elképzelhetetlen az imádság nélkül, az egyházi szentségekben – gyónásban és áldozásban való részvétel nélkül.  A böjt – bűnbánatunk kifejezése, a bűnbánat pedig (görögül metánoia) – a gondolkodás módosítása, az élet megváltoztatása. Ezt pedig nem lehet elérni az imádság és az egyházi szentségek nélkül.

1.számú hiba: a túlzott szigor.

Ha az ember pillantást vet az ortodox naptárra, melyik napon mit szabad, mit nem szabad enni, szinte feladja az egészet. Például, a Nagyböjt első két napjára nagyon szigorú előírások vonatkoznak. Többen megpróbálták betartani azokat, de nem jártak sikerrel. Egy-két napot böjtöl az ember, aztán csak bekap egy kockasajtot: „ez az egész csak nagy hősöknek való, nem nekem”.  Vagy még rosszabb: az ember satuba szorítja magát, végig csinálja a böjtöt, minden szigorával együtt, de az öröm helyett másokat bírál, ingerült lesz, és az egész böjt kárba vész. Miért történik ez? Azért, mert még nem alakult ki a böjtölési rutin. A szabályok szigorát fokozatosan kell betartani.

2. számú hiba a túlzott szabadosság

Az olyan ember, aki „fekete – fehér”, „mindent vagy semmit” módra gondolkodik, ha nem képes betartani a böjtöt teljes szigorában, egyszerűen csak hanyagolja azt, ezáltal megfosztja magát a böjtölés örömétől, így a közeledő Húsvét örömétől is. Mértéket kell tartani mindenben, józanul kell megítélni képességeinket és nem kell kibúvókat keresni. Egyesek ott engednek meg maguknak könnyebbségeket a Nagyböjtben, ahol nem is lenne annyira szükséges. Például, csak a Nagyböjt első és utolsó hetében böjtölnek. Arra a kérdésre, hogy ez mennyire indokolt, csak a lelkiismeretünk tud válaszolni. Pedig az a legtöbbször „nemmel” válaszol.

3. számú hiba: azok elítélése, akik nem tartják be a böjtöt

Még egy véglet, amelyet a böjt túlzottan szigorú betartása szül: azok elítélése, akik egyáltalán nem osztják a böjt betartására vonatkozó nézeteinket. Sokszor a nem böjtölő családtagok élete elviselhetetlenné válik a böjtölő rokon miatt. Ha te böjtölsz, egészségedre, de miért kell ezt kötelezővé tenni minden családtag számára? Különösen a gyerekeknek, akik növésben vannak és teljes értékű táplálkozásra van szükségük, nem pedig szerzetesi aszkézisre. Az is előfordul – szerencsére ritkán – hogy az ortodox főnök böjtölésre kényszeríti beosztottjait. Ez aztán mindennek a teteje.

4.számú hiba: az ingerlékenység

A böjt túlságosan szigorú betartásának még egy következménye az ingerlékenység. Elméletileg a böjt lényege abban lenne, hogy a Szentlélek adományai – a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a jóság, a hit, az irgalom, az jámborság, az önmegtartóztatás – bőségesen gyümölcsözzenek bennünk, helyette érthetetlen agresszió és ingerültség támad. Barátaim, inkább egyetek húst, de ne szívjátok emberek vérét.számú hiba: a farizeusi magatartás, azaz, a kirakat-szenteskedés

Jézus Krisztus így szól a böjtről: “Amikor pedig böjtöltök, ne legyetek olyan komor ábrázatúak, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek a böjtölésüket. Bizony mondom nektek, elnyerték jutalmukat. Te pedig amikor böjtölsz, kend meg a fejedet, és mosd meg az arcodat,hogy ne az emberek lássák böjtölésedet, hanem a te Atyád, aki titkon van.”

Mt. 6, 16-18

Mi lehet ennek nagyobb ellentétje, mint amikor nyilvánosan demonstráljuk „szentségünket”, vagy, még rosszabb, elutasításunkkal megbántjuk azokat az embereket, akik valami jófalattal szeretnének megkínálni. Finoman vissza lehet utasítani a kínálást, sőt, meg lehet szegni a böjtöt, a lényeg: ne bántsd meg azt az embert, aki jót akar tenni neked.

5. számú tévhit, hogy a Nagyböjt 40 napig tart

Elég csak ránézni az egyházi naptárra, hogy megállapítsuk, nem 40 napról van szó. A Nagyböjt hét hétig tart, amit elég nehéz lenne 40 napba szorítani. A legtöbbször a magyarázat a következő: Lázár szombatjáig a Szent Nagyböjt, amit tényleg 40 nap, és a Virágvasárnap után kezdődik a Nagyhét. Még egy hét a negyvenhez. Tehát, összesen 47. A hét hét pedig 49 nap. Egyszerűsítve úgy mondhatjuk, hogy a 40 nap – a Nagyböjti időszak jelképes, szimbolikus jelölése annak nyomán, ahogyan Jézus Krisztus 40 napig böjtölt a sivatagban. az étel

6.számú tévhit– például, az állati hús – negatív megítélése

Az állatok húsa – a legtáplálóbb étel, amelyre kétségtelenül szükségünk van életerőnk fenntartásához. Iszlámtól vagy judaizmustól eltérően, ahol az élelmiszereket „megengedett” és „nem megengedett” kategóriákra osztják, a mi vallásunk mindenfajta étel elfogyasztását megengedi számunkra, csak rendes étel legyen, nem pedig valami pótszer. A böjt gyakorlása, az étkezési megszorítások viszont edzik akaraterőnket, képessé tesznek bennünket, hogy azt kívánjuk, ami hasznos és üdvözítő számunkra, és ne kívánjuk azt, ami nem hasznos és nem üdvözítő. Pedig az utóbbit ránk erőltetik intenzív reklámmal. azt gondolni, hogy Nagyböjtkor nem szabad vétkezni

Tényleg, sokan mondják, hogy a Nagyböjt – egy olyan időszak, amikor nem szabad vétkezni. Hát ez nem így van. Szabad vétkezni (vicc). Vétkezni nem csak a Nagyböjtkor nem szabad, hanem sohasem. A Nagyböjt – egy eszköz, amely segít abban, hogy kigyomláljuk vétkes szokásainkat. azt állítani, hogy a Nagyböjtkor fogant gyerekek biztosan sérültként születnek meg

Ez egy félelmetes tévedés, amely egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Elég csak megnézni a betegen születettek statisztikáját, és látni fogjuk, hogy nincsen semmi kapcsolata a többnapos böjtök gyakorlatával. Nagyböjtkor javasolt a házastársi viszonytól való tartózkodás, de először is, közös egyetértés esetén, másodszor, teljesen más okokból: hogy több idő és erő jusson az imádságra.

Kedves Barátaim! Remélem, az elhangzottak hasznosak voltak a számotokra és segítenek majd elkerülni a fenti hibákat.

Fordította: Zimonyi Irina

forrás: https://www.youtube.com/watch?v=NYvFO8rnK-4

• 

• 

Ortodoxia és protestantizmus. 14 különbség.

Protestantizmus – egy keresztény irányzat, amely a XVI. század elején keletkezett, amikor Luther Márton német katolikus szerzetes szembeszállt a katolikus egyházzal. Lutherrel egyidőben Európa néhány országában mások is bírálatnak adtak hangot a római egyházzal kapcsolatban. Ma számos keresztény közösség alkotja a protestantizmust, melyek különböznek hittanításukban, erkölcsi elveikben és szertartásaikban. E közösségek többsége – ugyanúgy, mint az ortodoxok – az Egyisten – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – hitet vallják, Jézus Krisztust pedig megtestesült Istennek ismerik el. Ugyanakkor jelentős eltérések vannak a protestantizmus és az ortodoxia között.

Első. A protestantizmusban létezik a „láthatatlan egyházról”, melynek tagja az összes Krisztusban hívő ember, szóló tanítás. Annak ellenére, hogy hiányzik látható egység a keresztények között, azok rejtett egységét vallják, mely által egységes egyházat alkotnak. Az összes létező felekezet olyan, mint egyetlen fa ágai – mondják a protestáns teológusok. Az ortodoxia mindig elvetette az ágak elméletét. Amikor az apostoli hitvallásban az egy, szent, apostoli egyházat vallanak, az ortodox keresztények úgy gondolják, hogy pontosan az ortodox egyházról van szó, nem pedig az összes keresztény felekezetről.

Második. A protestantizmusban van egy olyan elv, hogy „solo scriptura” – latinról lefordítva annyit jelent, hogy csak a Szentírás. Eszerint az elv szerint az egyházban kizárólag csak a Szentírásnak van abszolút tekintélye. A protestánsok számára nem irányadók sem az egyházi zsinatok határozatai, sem az egyházatyák írásai. A protestantizmus elutasítja a szent hagyomány fogalmát. A hagyomány alatt sokszor hamis emberi tanítást értenek, amely elferdíti a Szentírás értelmét.

Harmadik. Biblia értelmezésekor más az ortodoxok és más a protestánsok hozzáállása. A protestánsok szerint bármilyen hívő képes értelmezni a Szentírást, de irányadónak Luther és a reformáció más atyjainak értelmezését tartják. Az ortodox hagyományban a Bibliát az egyház kétezeréves hagyománya fényében értelmezik, amely az igazság oszlopa és sarkköve. Ennek megfelelően csak az a Szentírás-értelmezés lehet legitim, amely egyezik az egyház tanításával.

Negyedik. A protestáns Biblia összetételében különbözik az ortodox Bibliától. Kivették belőle azt a 11 ószövetségi könyvet, melyek nem részei a zsidó kánonnak. Az Újszövetség a protestáns Bibliában összetételében azonos az ortodox Biblia Újszövetségével.

Ötödik. Eltérően az ortodoxiától, a protestantizmusban hiányzik a hét szentségről való tanítás. A protestáns irányzatok túlnyomó része csak a keresztséget és az eucharisztiát ismeri el, de nem szentségként, hanem szimbolikus cselekedetként.

Hatodik. A protestantizmusban nem ismerik el az eucharisztia során a kenyér és a bor Krisztus Testévé és Vérévé való átváltozásának valódiságát. Az ortodoxok pedig hiszik, hogy az eucharisztiában a kenyér és a bor a Megváltó valódi Testévé és valódi Vérévé válnak. Amikor magukhoz veszik a szentséget, az ortodox hívők eggyé válnak Krisztussal mind lelkileg, mind testileg, nem pedig valamiféle szimbolikus értelemben.

Hetedik.  A protestantizmusban újjászületett az ősi ikonromboló eretnekség, amelyet elítélt a hetedik egyetemes zsinat. Sok protestáns templomban egyáltalán nincs szentkép. Másokban megengedettek a keresztény szimbólumok vagy keresztény témájú festmények. De nem hódolnak előttük. Sok protestáns idolimádásnak tartja az ikonok tiszteletét. Az ortodoxiában viszont úgy véljük, hogy az ábrázolás előtt lerótt tisztelet az eredetihez száll, azaz, az ikontól ahhoz, akit ábrázol. És nem a festett ikonnak hódolunk, hanem az azon ábrázolt személynek. Az ilyen hódolatnak semmi köze sincs az idolimádáshoz.

Nyolcadik. Eltérően az ortodoxiától, a protestantizmusban hiányzik az Istenszülőhöz és a szentekhez intézett ima gyakorlata, mivel úgy gondolják, hogy csak Istenhez kell imádkozni, és nincs szükség semmilyen közvetítőre. Az ortodox egyházban az Istenszülőt és a szenteket nem csupán közvetítőknek tartják az emberek és Isten között; ők a mi égi barátaink, segítőink az Istenhez vezető úton.

Kilencedik. A protestantizmusban hiányzik a szentek ereklyéjének tisztelete. Az ortodox egyház pedig úgy véli, hogy a Szentlélek áldása nyugszik az igazak ereklyéjén, így azok gyógyulások forrása lehetnek.

Tizedik. A protestánsok nem imádkoznak az elhunytakról, mert úgy vélik, hogy Isten rögtön az ember halála után hoz döntést az ő sorsukról. Az ortodox keresztények hiszik, hogy az élők imádsága által megváltoztatható az elhunyt halál utáni sorsa. Ezen kívül, az halottakról való ima lehetőséget jelent a velük való kapcsolattartásra, arra gondolva, hogy Isten nem a halottak, hanem az élők Istene, mert Számára mindenki élő.

Tizenegyedik. A protestánsok úgy vélik, hogy a megigazulást és az üdvözülést kizárólag a hit által kaphatja meg a keresztény, nem pedig a jócselekedeteivel. Ebben Pál apostol szavainak lutheránus értelmezésére hivatkoznak: az ember nem a törvény tettei alapján igazul meg, hanem Jézus Krisztusba vetett hit által. Azonban Pál apostol nem általában a jótettekre gondolt, hanem az ószövetség követelményire, amelyeket eltörölt Krisztus. A jó cselekedetekről Jakab apostol mondta levelében, hogy a hit tettek nélkül halott. Miközben egy protestáns nézőpontja szerint csupán a Jézus Krisztusban vetett hit megvallása már az üdvözölés záloga, az ortodoxia kihangsúlyozza a Krisztusi parancsolatok teljesítésének fontosságát, részvételt az egyház életében és az egyházi szentségekben.

Tizenkettedeik. Sok protestáns közösségben hiányzik az apostoli hierarchia örökléséről szóló tanítás. Sokszor hiányzik az egyházi hierarchia mint fogalom is. A legutóbbi évtizedekben elterjedt a női papság. Egyes közösségekben akár püspök is lehet egy nő. Az ortodoxia nem ismeri el azt a lehetőséget, hogy egy nő pap vagy püspök lehessen, sem egészében a protestáns lelkészek papságát. Miközben egy katolikus püspök vagy pap ortodoxiára való áttérésekor ugyanabban a rangban tér át, amilyen rangot előző közösségében viselt, a protestáns püspök vagy pásztor csak világi emberként térhet át.

Tizenharmadik. A protestantizmusban nincs szerzetesség. Ortodoxiában pedig a szerzetesség az egyházi szervezet elengedhetetlen része.