Teológiai cikkek

Hilarion metropolita budapesti előadása  a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson 2021


Православное понимание Евхаристии Между католиками и православными нет евхаристического общения, однако их связывает общая вера в то, что присутствие Христа в освященных евхаристических хлебе и вине — не просто символическое, но реальное и всецелое, что евхаристические хлеб и вино — истинные Тело и Кровь Господа нашего Иисуса Христа, и что Евхаристия совершается не просто в воспоминание о Тайной Вечере, но актуализирует ее для каждого верующего, участвующего в богослужении. В Евхаристии предстоятель действует не от своего имени. От имени Иисуса Христа он повторяет слова, которые Христос первоначально произнес на Тайной Вечере. И именно Христос, а не священник или епископ, совершает таинство.   Наиболее яркое выражение эта идея получила в православной иконографии, в частности, в иконографическом типе, известном как «Причащение апостолов». На иконах этого типа мы видим Иисуса Христа, преподающего Свои Тело и Кровь ученикам, в том числе, что примечательно, и апостолу Павлу, который не участвовал в исторической Тайной Вечере. То, что он присутствует на иконе, свидетельствует о символическом характере всей композиции. Изображенное — не Тайная Вечеря, а Евхаристия, в которой участвует все тело Церкви.   Православная Церковь твердо верит в то, что Божественная литургия — это всеобъемлющее богослужение, выходящее за пределы пространства и времени, соединяющее Царство Небесное и царство земное, живых и мертвых, ангелов и людей, святых и грешников.   Полагаю, многие из вас бывали в древних византийских храмах, стены которых украшены фресками или мозаиками, и замечали, что очень часто фигуры святых на них располагаются рядами, один под другим: в верхнем ряду пророки, под ними апостолы, еще ниже мученики, затем святители и преподобные. При этом в нижнем ряду фигур нет, ведь его призваны занять люди, стоящие в храме, прихожане, которые вместе со святыми приобщаются к небесной тайне Святой Евхаристии.   Выходя из алтаря с кадилом, священник сначала кадит иконы с изображением святых, а затем прихожан и кланяется верующим точно так же, как перед этим кланялся святым. Тем самым он показывает, что для него, как для Церкви и для Самого Христа, прихожане столь же важны, что и святые, которые уже разделяют со Христом Его небесную славу.   Угодники Божии уже достигли своей цели; мы же еще стремимся к ней. И путь, ведущий к спасению, немыслим без Евхаристии. Вне Церкви нет спасения: и католики, и православные убеждены в этом, хотя мы по-разному локализуем саму Церковь. Представить себе Церковь без Евхаристии невозможно, поэтому понятия о Церкви, Евхаристии и спасении оказываются неразрывно связанными в нашем богословии.   Говоря о спасении, греческие отцы часто использовали термин theosis (буквально «обожение»). Обожение означает не столько избавление от чего-то, будь то от дьявола, греха или ада, сколько полное соединение с Богом, в результате которого человек обретает божественные качества.   Мы исповедуем, что Иисус Христос обладает в полной мере и божественной, и человеческой природой. Он не является наполовину человеком и наполовину Богом: Он всецело человек и всецело Бог. Для описания этого греческие отцы использовали еще одно понятие — perichoresis (буквально «взаимопроникновение»), имея в виду, что человеческая природа Христа всецело обожена, а Его божественная природа, если можно так сказать, очеловечена. Приняв на Себя человеческую природу, воплотившийся Бог освятил ее. При этом таинственным образом Его божественная природа также связана с Его человеческой природой. Восстав из мертвых и вознесшись на небо, Он не оставил Свое тело здесь, на земле, подобно тому, как змея сбрасывает старую кожу. Напротив, Он вознесся к Своей небесной славе в Своем человеческом теле, возведя на небо и все человечество. Эта богословская идея выражена в православных песнопениях, посвященных празднику Вознесения.   Не буду больше обременять вас серьезным богословием и трудными греческими словами. Перейду к сути дела. Православная Церковь считает Евхаристию самым действенным средством достижения той цели христианской жизни, которая обозначается словом «обо́жение». Каким образом? Когда мы приобщаемся Святых Таин, Тело Христово проникает в наше тело, и Его кровь начинает течь в наших венах. Не только разумом и сердцем, но и телом мы соединяемся со Христом. Подобно тому, как в Самом Христе вся полнота человеческой природы (тело, душа и дух) была соединена с Богом, так и все наше человеческое естество участвует в обо́жении.   Возможно, именно в этом заключается самое поразительное отличие христианства от других монотеистических религий. Каждая из них претендует на то, что предоставляет людям доступ к Богу посредством молитвы, богослужения, почитания Бога и исполнения Его заповедей. Однако ни одна религия не осмеливается предлагать человеку такой союз с Богом, который предполагал бы полное единение с Ним и обретение божественных качеств. Такая идея могла бы даже показаться кощунственной некоторым верующим-нехристианам, поклоняющимся единому Богу.   Для нас же, христиан, это составляет самую суть нашего богословия. Мы можем использовать разные термины (кто-то предпочитает латинские вместо греческих), однако я убежден, что все мы верим в возможность подобного единения.   Достигается ли такого рода единение каким-то автоматическим или магическим образом? Достаточно ли приобщиться Святых Таин, чтобы прийти к состоянию обожения? Очевидно, что нет, иначе все причастники Тела и Крови Христовых уже стали бы святыми. Парадокс заключается в том, что, когда Тело и Кровь Христовы проникают в наши тело и кровь, Он в полной мере соединяется с нами, однако мы не всегда способны соединиться с Ним. Он внутри нас, однако мы зачастую оказываемся вне Его.   Почему так происходит? Возможно, потому что в повседневной жизни мы не исполняем Его заповеди; возможно, потому что в то время, как наше тело находится в храме, наши разум и сердце далеко; возможно, потому что наши грехи стоят неприступной стеной между нами и Богом; возможно, по множеству иных причин.   Для православной традиции характерны довольно долгие богослужения. Божественная литургия может длиться два-три часа. Большое количество песнопений и чтений, псалмов, славословий и духовных песен (см. Кол. 3:16) — все это не имеет целью затруднить нашу жизнь или сделать для нас богослужение утомительным. Просто нам нужно время на то, чтобы отрешиться от всей земной реальности и войти в реальность божественную, а также вдохновение, чтобы перенестись туда и разумом, и сердцем.   «Иже херувимы тайно образующе, и Животворящей Троице трисвятую песнь припевающе, всякое ныне житейское отложим попечение» — эти слова из песнопения, исполняемого за каждой Литургией, наглядно описывают то состояние ума и сердца, которого мы призваны достичь во время совершения Евхаристии.   Однако между тем, кто мы есть, и тем, кем мы призваны быть, пролегает пропасть, и, на самом деле, немногие достигают состояния обожения. Цель слишком высока, и чтобы добиться ее, требуется большая духовная работа. Тем не менее, нам известны замечательные примеры святых, которые достигли этой цели и даже описали пережитый опыт в своих творениях.   Одним из них был преподобный Симеон Новый Богослов, живший в X — начале XI века. Поэт и мистик, Симеон в своих творениях рассказал о многочисленных видениях божественного света. Он твердо верил в то, что именно Евхаристия в полной мере соединяет человека с Богом и соделывает его обо́женным. «Очистившись покаянием и потоками слез, приобщившись, как Бога, Божественного Тела, я тоже становлюсь богом через это невыразимое соединение», — так он писал об этом.   В Евхаристии, утверждал Симеон, мы соединяемся со Христом таким же образом, каким Христос соединен со Своим Отцом. «Посредством причащения мы становимся сынами Небесного Отца и братьями Христа», — писал он. И пояснял: «Сын Божий, Который воспринял от нас человеческую плоть, взамен дает нам Свое Божество посредством Своей обо́женной плоти; благодаря такому обмену мы становимся сродниками Его».   В одном из гимнов Симеон описал, что произошло с ним однажды после причащения, когда он возвращался в свое монашеское жилище. Ему было видение, но не видение Христа в каком-либо зримом облике. Это было видение божественного света, светящего не вне, но внутри его тела. Он писал, что каждый член его тела был пронизан божественным светом и обо́жен присутствием Божиим: «Мы делаемся членами Христовыми, а Христос — нашими членами: И рука у меня… и нога — Христос. А рука Христова и нога Христова — это я… Я двигаю рукой, и рука моя есть весь Христос… Я двигаю ногой, и вот, она блистает, как Он. Не говори, что я богохульствую, но прими это и поклонись Христу, делающему тебя таким! Ибо если и ты пожелаешь, сделаешься членом Его. И таким образом все члены каждого из нас в отдельности сделаются членами Христа, а Христос — нашими членами… а мы вместе тогда сделаемся богами… и каждый из наших членов будет всецело Христом».   Как вы понимаете, это не какая-то особая мистическая экзальтация одного конкретного упоенного видением человека. По сути, Симеон пытался рассказать нам о переживании, глубоко укорененном в тайне Евхаристии и принадлежащем не ему одному, но всей Церкви. «Мы вместе тогда сделаемся богами», — вот что он подчеркивал, не считая свой опыт переживания света и обо́жения чем-то исключительным. Симеон был уверен в том, что при желании любой человек может достичь того же.   По мнению Симеона, причащение должно быть осознанным, то есть причастник должен не только верить в реальное присутствие Христа в таинстве, но и духовными глазами созерцать Его как свет. Он писал: «Если ты… так причащаешься Божественных тайн, вся жизнь да будет тебе одним праздником, и даже не праздником, но поводом для праздника и одной Пасхой, переходом от видимого к умопостигаемому… где мы будем со Христом сопребывающие, со Христом соцарствующие».   На этом я и закончу свое выступление, в которым попытался лишь в общих чертах рассказать вам о православном понимании Евхаристии, выраженном в Литургии, визуальном искусстве, богослужебных песнопениях и богословских творениях отцов. Я не утверждаю, что все в Православной Церкви достигают обожения и становятся святыми. Вовсе нет! Мы лишь недостойные хранители богатой традиции, пришедшей к нам от Самого Христа и отцов Древней Церкви. Я хотел поделиться с вами некоторыми из этих богатств и за предоставленную мне такую возможность сердечно благодарю организаторов конгресса.




































Az Eucharisztia ortodox értelmezése
A katolikusok és az ortodoxok között nincs eucharisztikus közösség, azonban összeköti őket a közös hit, hogy Jézus jelenléte a megszentelt eucharisztikus kenyérben és borban nem csupán szimbolikus, hanem valódi és teljes, hogy az eucharisztikus kenyér és bor – Urunk Jézus Krisztus valódi Teste és Vére, és hogy az Eucharisztiát nem csak az Utolsó Vacsora elmékeként végzik, hanem valósággá teszik azt az istentiszteletben részt vevő minden hívő számára. Az Eucharisztiában az elöljáró pap nem a saját nevében cselekszik. Jézus Krisztus nevében megismétli azokat a szavakat, amelyeket Jézus eredetileg az Utolsó Vacsorán mondott. Krisztus Az, Aki elvégzi a szentséget, nem pedig a pap vagy a püspök.     Ezt az elképzelést a leglátványosabban az ortodox ikonográfia tükrözi, nevezetesen „Az apostolok áldozása” néven ismert ikonográfiai típus. Az ilyen típusú ikonokon Jézus Krisztust látjuk, amint felajánlja az Ő Testét és Vérét tanítványainak, és ami figyelemre méltó, Pál apostolnak is, aki nem vett részt a történelmi Utolsó Vacsorán. Az ő jelenléte az ikonon az egész kompozíció szimbolikus jellegéről tanúskodik. Az ábrázolás nem az Utolsó Vacsora, hanem az Eucharisztia, amelyben az Egyház egész teste vesz részt.       Az Ortodox Egyház szilárdan hisz abban, hogy az Isteni liturgia – egy átfogó istentisztelet, amely túlmutat a tér és az idő határain, összekapcsolva a Mennyei királyságot és a földi királyságot, az élőket és a halottakat, az angyalokat és az embereket, a szenteket és a bűnösöket.   Úgy gondolom, Önök közül sokan járták az ősi bizánci templomokban, melyek falait freskók vagy mozaikok díszítik, és megfigyelték, hogy nagyon gyakran a szentek alakjai sorokban vannak elrendezve, egymás alatt: a felső sorban a próféták, alattuk az apostolok, még lejjebb a mártírok, majd a szentek és a szentéletűek. Ugyanakkor az alsó sorban nincsenek alakok, mert azt a sort a templomban álló embereknek, az ott imádkozóknak kell elfoglalni, akik a szentekkel együtt részt vesznek a Szent Eucharisztia mennyei titkában.   Kilépve az oltárból a tömjénfüstölővel, a pap először a szenteket ábrázoló ikonokat tömjénezi, majd a hívőket, és ugyanúgy meghajol előttük, mint ahogyan az előbb a szentek előtt. Ezzel jelzi, hogy számára, ugyanúgy, mint az Egyház és Maga Krisztus számára a hívők legalább annyira fontosak, mint a szentek, akik már osztoznak Krisztus mennyei dicsőségében.   Isten szentjei már elérték céljukat; mi pedig még csak igyekszünk felé. Az üdvösséghez vezető út pedig elképzelhetetlen az Eucharisztia nélkül. Az Egyházon kívül nincs üdvösség: erről meg vannak győződve mind a katolikusok, mind az ortodoxok, bár magát az Egyházat különböző módon lokalizáljuk. Lehetetlen elképzelni az Egyházat az Eucharisztia nélkül, így teológiánkban az Egyház, az Eucharisztia és az üdvösség fogalmai elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz.   Amikor az üdvösségről beszéltek, a görög atyák gyakran használták a theosis kifejezést (szó szerint „istenülés”). Az istenülés nem annyira valamitől való megszabadulást jelent, legyen az ördögtől, bűntől vagy pokoltól, mint az Istennel való teljes egyesülést, melynek eredményeként az ember isteni tulajdonságokat szerez.   Azt valljuk, hogy Jézus Krisztusnak teljes mértékben mind isteni, mind emberi természete van. Ő nem félig ember és félig Isten: Ő teljességgel ember és teljességgel Isten. Ennek leírásához a görög atyák még egy fogalmat használtak – perichoresis (szó szerint „kölcsönös áthatolás”), arra célozva, hogy Krisztus emberi természete teljes mértékben átistenült, isteni természete pedig, ha szabd így mondanom, emberi lett. Azáltal, hogy Magára vette az emberi természetet, a megtestesült Isten megszentelte azt. Közben az Ő istenii természete is titokzatos módon kapcsolódik az emberi természethez. Feltámadva a halottakból és felmenve a mennybe, nem hagyta az Ő testét itt a földön, ahogyan például a kígyó leveti régi bőrét. Ellenkezőleg, emberi testében emelkedett fel mennyei dicsőségére, így felvitte a mennyekbe az egész emberiséget. Ezt a teológiai gondolatot az Úr Mennybemenetele ünnepének szentelt ortodox énekek tükrözik.         Többé nem fogom terhelni Önöket komoly teológiával és nehéz görög szavakkal. A lényegre térek. Az Ortodox Egyház úgy véli, hogy az Eucharisztia a leghatékonyabb eszköz a keresztény élet céljának eléréséhez, amelyet az „átistenülés” szó jelöl. Milyen módon? Amikor a Szent Áldozáshoz járulunk, Krisztus teste behatol a mi testünkbe, és az Ő vére kezd keringeni az ereinkben. Nem csak az elménkkel és a szívünkkel, hanem a testünkkel is egyesülünk Krisztussal. Csakúgy, mint Magában Krisztusban az emberi természet teljessége (test, lélek és szellem) egyesült Istennel, így a mi emberi természetünk egésze részt vesz az átistenülésben.     Talán ez a legdöbbenetesebb különbség a kereszténység és más monoteista vallások között. Mindegyikük manifesztálja, hogy ima, istentisztelet, Isten imádata és parancsolatainak teljesítése révén közel viszi az embereket az Istenhez. Azonban egyetlen vallás sem meri felajánlani az embernek olyan közösséget Istennel, ami teljes egységet jelentene Vele és az isteni tulajdonságok megszerzését. Egy ilyen gondolat akár istenkáromlásnak is tűnhet néhány nem keresztény hívő számára, akik az egy Istent imádják.       Viszont a mi számunkra, keresztények számára, ez jelenti teológiánk lényegét. Különböző kifejezéseket használhatunk (van, aki inkább a latint részesíti előnyben a göröggel szemben), de meg vagyok győződve arról, hogy mindannyian hisszük: lehetséges az ilyen közösség. Ez a fajta közösség talán valamiféle automatikus vagy mágikus módon valósul meg? Elegendő-e részt venni a Szent Áldozásban, hogy az átistenülés állapotába kerüljünk? Nyilvánvalóan nem, különben már szentekké váltak volna mindazok, akik Krisztus Testében és Vérében részesültek. A paradoxon abban van, hogy amikor Krisztus Teste és Vére behatol a mi testünkbe és vérünkbe, Ő teljesen egyesül velünk, de mi nem mindig vagyunk képesek egyesülni Vele. Ő bennünk van, de mi gyakran Rajta kívül találjuk magunkat.     Miért történik ez? Talán azért, mert a hétköznapi életben nem teljesítjük az Ő parancsolatait; talán azért, mert miközben a testünk ott van a templomban, elménk és szívünk messze van tőle; talán azért, mert bűneink bevehetetlen falként elválasztanak bennünket Istentől; lehet számos más oka is.     Az ortodox hagyományt meglehetősen hosszú istenszolgálatok jellemzik. Az Isteni Liturgia két-három óráig is eltarthat. Számos himnusz és felolvasás, zsoltárok, magasztalások és spirituális énekek — (lásd Kol. 3: 16) – mindennek nem az a célja, hogy megnehezítse az életünket, vagy fárasztóvá tegye számunkra az istentiszteletet. Egyszerűen csak időre van szükségünk ahhoz, hogy eltávolodjunk minden földi valóságtól, és belépjünk az isteni valóságba, valamint inspirációra, hogy mind elménkben, mind szívünkben odaemelkedjünk.     „Kik a Kerubokat rejtelmesen ábrázoljuk és az életetadó Háromságnak a Háromszorszent Éneket zengjük, tegyünk most félre minden földi gondot,” – a fenti szavak, melyeket minden Liturgián elénekelünk, láthatóan szemléltetik az elme és a szív azon állapotát, amelyet az Eucharisztia bemutatása alatt kell elérnünk.     De aközött, mik is vagyunk és milyenekké vagyunk hivatottak válni szakadék tátong, és valójában kevesen érik el az átistenülés állapotát. Túl magasztos a cél, és hogy elérjük, nagy spirituális munkára van szükség. Ennek ellenére ismerünk csodálatos példákat olyan szentekről, akik elérték ezt a cél, sőt, műveikben le is írták az átélt tapasztalatokat.       Az egyik ilyen szent Új Teológus Simeon volt, aki a X. század végén – XI. század elején élt.  Költő és misztikus, műveiben Simeon az isteni fény számos látomásáról mesélt. Szilárdan hitte, hogy az Eucharisztia az, ami teljes mértékben egyesíti az embert Istennel és átistenültté teszi őt. Erről így írt: „Megtisztulva a bűnbánat és a patakzó könnyek által, részesülve Isten Isteni Testében, én is istenné válok e kifejezhetetlen egység révén”.       Az Eucharisztiában – állította Simeon – ugyanolyan módon kerülünk közösségbe Krisztussal, ahogyan Ő is közösségben van az Atyjával. „Az áldozás által a Mennyei Atya fiaivá és Krisztus testvéreivé válunk,” – írta. És így magyarázta: „Isten Fia, Aki emberi testet fogadott el tőlünk, cserébe Saját Istenségét nyújtja nekünk az Ő átistenült teste által; köszönhetően ennek a cserének az Ő rokonai leszünk”.     Az egyik himnuszban Simeon leírta, mi történt vele egyszer, amikor hazafelé tartott szerzetesi hajlékába. Látomása volt, de nem Krisztus látomása egyfajta látható alakjában. Az isteni fény látomása volt, mely nem kint világított, hanem az ő testén belül. Azt írta, hogy testének minden tagját áthatotta az isteni fény és átistenítette Isten jelenléte: „Krisztus tagjaivá válunk, és Krisztus – a mi tagjainkká: karom is.. lábam is Krisztus. Krisztus karja és lába pedig én vagyok… Megmozdítom a karomat, és a karom egészen Krisztus… Megmozdítom a lábamat, és íme, ragyog, mint Ő. Ne mondd, hogy istenkáromló vagyok, hanem fogadd el ezt és hajolj meg Krisztus előtt, Aki ilyenné tesz téged! Mert ha te is akarod, az Ő testrészévé válsz. És ilyen módon mindegyikünk tagjai Krisztus tagjaivá válnak, Krisztus pedig a mi testrészünkké… és mi valamennyien istenek leszünk, és minden testrészünk egészen Krisztus lesz”.         Önök is értik, hogy ez nem valamiféle misztikus egzaltációja a látomásába belefeledkezett konkrét embernek. Lényegében Simeon az Eucharisztia rejtélyében mélyen gyökerező élményről próbált beszámolni nekünk, ami nem csak egyedül az övé, hanem az egész Egyházé. „Mi valamennyien istenek leszünk,” – ezt emelte ki, és nem tartotta valami rendkívülinek a fény és az átistenülés saját tapasztalatát. Simeon meg volt győződve arról, hogy bárki átélheti ugyanezt, ha akarja.       Simeon véleménye szerint az áldozásnak tudatosnak kell lennie, azaz, az áldozónak nem csak Krisztus valós jelenlétében kell hinni a szentségben, hanem lelki szemeivel szemlélnie kell Őt mint fényt. Azt írta: „Ha így… részesülsz az Isteni adományokból, az egész élet merő egy ünnep lesz számodra, sőt, nem is ünnep, hanem ok az ünneplésre és csupa Húsvét, átmenet a láthatótól az ésszel felfoghatóhoz… ahol majd együtt honolunk Krisztussal, együtt uralkodunk Krisztussal”.       Ezzel zárom előadásomat, melyben megpróbáltam nagyvonalakban felvázolni Önök számára az Eucharisztia ortodox értelmezését, amit a Liturgia, a vizuális művészet, az istentiszteleti énekek és az atyák teológiai művei közvetítenek. Nem állítom, hogy az Ortodox Egyházban mindenki eléri az átistenülést és szentté válik. Egyáltalán nem! Mi csak méltatlan őrzői vagyunk annak a gazdag hagyománynak, mely Magától Krisztustól és az Ősi Egyház atyáitól maradt ránk. Meg akartam osztani Önökkel ezen értékek egy részét, és ezért a lehetőségért szívből jövő köszönetet mondok a kongresszus szervezőinek.   ford. Zimonyi Irina  
Православное понимание Евхаристии Между католиками и православными нет евхаристического общения, однако их связывает общая вера в то, что присутствие Христа в освященных евхаристических хлебе и вине — не просто символическое, но реальное и всецелое, что евхаристические хлеб и вино — истинные Тело и Кровь Господа нашего Иисуса Христа, и что Евхаристия совершается не просто в воспоминание о Тайной Вечере, но актуализирует ее для каждого верующего, участвующего в богослужении. В Евхаристии предстоятель действует не от своего имени. От имени Иисуса Христа он повторяет слова, которые Христос первоначально произнес на Тайной Вечере. И именно Христос, а не священник или епископ, совершает таинство.   Наиболее яркое выражение эта идея получила в православной иконографии, в частности, в иконографическом типе, известном как «Причащение апостолов». На иконах этого типа мы видим Иисуса Христа, преподающего Свои Тело и Кровь ученикам, в том числе, что примечательно, и апостолу Павлу, который не участвовал в исторической Тайной Вечере. То, что он присутствует на иконе, свидетельствует о символическом характере всей композиции. Изображенное — не Тайная Вечеря, а Евхаристия, в которой участвует все тело Церкви.   Православная Церковь твердо верит в то, что Божественная литургия — это всеобъемлющее богослужение, выходящее за пределы пространства и времени, соединяющее Царство Небесное и царство земное, живых и мертвых, ангелов и людей, святых и грешников.   Полагаю, многие из вас бывали в древних византийских храмах, стены которых украшены фресками или мозаиками, и замечали, что очень часто фигуры святых на них располагаются рядами, один под другим: в верхнем ряду пророки, под ними апостолы, еще ниже мученики, затем святители и преподобные. При этом в нижнем ряду фигур нет, ведь его призваны занять люди, стоящие в храме, прихожане, которые вместе со святыми приобщаются к небесной тайне Святой Евхаристии.   Выходя из алтаря с кадилом, священник сначала кадит иконы с изображением святых, а затем прихожан и кланяется верующим точно так же, как перед этим кланялся святым. Тем самым он показывает, что для него, как для Церкви и для Самого Христа, прихожане столь же важны, что и святые, которые уже разделяют со Христом Его небесную славу.   Угодники Божии уже достигли своей цели; мы же еще стремимся к ней. И путь, ведущий к спасению, немыслим без Евхаристии. Вне Церкви нет спасения: и католики, и православные убеждены в этом, хотя мы по-разному локализуем саму Церковь. Представить себе Церковь без Евхаристии невозможно, поэтому понятия о Церкви, Евхаристии и спасении оказываются неразрывно связанными в нашем богословии.   Говоря о спасении, греческие отцы часто использовали термин theosis (буквально «обожение»). Обожение означает не столько избавление от чего-то, будь то от дьявола, греха или ада, сколько полное соединение с Богом, в результате которого человек обретает божественные качества.   Мы исповедуем, что Иисус Христос обладает в полной мере и божественной, и человеческой природой. Он не является наполовину человеком и наполовину Богом: Он всецело человек и всецело Бог. Для описания этого греческие отцы использовали еще одно понятие — perichoresis (буквально «взаимопроникновение»), имея в виду, что человеческая природа Христа всецело обожена, а Его божественная природа, если можно так сказать, очеловечена. Приняв на Себя человеческую природу, воплотившийся Бог освятил ее. При этом таинственным образом Его божественная природа также связана с Его человеческой природой. Восстав из мертвых и вознесшись на небо, Он не оставил Свое тело здесь, на земле, подобно тому, как змея сбрасывает старую кожу. Напротив, Он вознесся к Своей небесной славе в Своем человеческом теле, возведя на небо и все человечество. Эта богословская идея выражена в православных песнопениях, посвященных празднику Вознесения.   Не буду больше обременять вас серьезным богословием и трудными греческими словами. Перейду к сути дела. Православная Церковь считает Евхаристию самым действенным средством достижения той цели христианской жизни, которая обозначается словом «обо́жение». Каким образом? Когда мы приобщаемся Святых Таин, Тело Христово проникает в наше тело, и Его кровь начинает течь в наших венах. Не только разумом и сердцем, но и телом мы соединяемся со Христом. Подобно тому, как в Самом Христе вся полнота человеческой природы (тело, душа и дух) была соединена с Богом, так и все наше человеческое естество участвует в обо́жении.   Возможно, именно в этом заключается самое поразительное отличие христианства от других монотеистических религий. Каждая из них претендует на то, что предоставляет людям доступ к Богу посредством молитвы, богослужения, почитания Бога и исполнения Его заповедей. Однако ни одна религия не осмеливается предлагать человеку такой союз с Богом, который предполагал бы полное единение с Ним и обретение божественных качеств. Такая идея могла бы даже показаться кощунственной некоторым верующим-нехристианам, поклоняющимся единому Богу.   Для нас же, христиан, это составляет самую суть нашего богословия. Мы можем использовать разные термины (кто-то предпочитает латинские вместо греческих), однако я убежден, что все мы верим в возможность подобного единения.   Достигается ли такого рода единение каким-то автоматическим или магическим образом? Достаточно ли приобщиться Святых Таин, чтобы прийти к состоянию обожения? Очевидно, что нет, иначе все причастники Тела и Крови Христовых уже стали бы святыми. Парадокс заключается в том, что, когда Тело и Кровь Христовы проникают в наши тело и кровь, Он в полной мере соединяется с нами, однако мы не всегда способны соединиться с Ним. Он внутри нас, однако мы зачастую оказываемся вне Его.   Почему так происходит? Возможно, потому что в повседневной жизни мы не исполняем Его заповеди; возможно, потому что в то время, как наше тело находится в храме, наши разум и сердце далеко; возможно, потому что наши грехи стоят неприступной стеной между нами и Богом; возможно, по множеству иных причин.   Для православной традиции характерны довольно долгие богослужения. Божественная литургия может длиться два-три часа. Большое количество песнопений и чтений, псалмов, славословий и духовных песен (см. Кол. 3:16) — все это не имеет целью затруднить нашу жизнь или сделать для нас богослужение утомительным. Просто нам нужно время на то, чтобы отрешиться от всей земной реальности и войти в реальность божественную, а также вдохновение, чтобы перенестись туда и разумом, и сердцем.   «Иже херувимы тайно образующе, и Животворящей Троице трисвятую песнь припевающе, всякое ныне житейское отложим попечение» — эти слова из песнопения, исполняемого за каждой Литургией, наглядно описывают то состояние ума и сердца, которого мы призваны достичь во время совершения Евхаристии.   Однако между тем, кто мы есть, и тем, кем мы призваны быть, пролегает пропасть, и, на самом деле, немногие достигают состояния обожения. Цель слишком высока, и чтобы добиться ее, требуется большая духовная работа. Тем не менее, нам известны замечательные примеры святых, которые достигли этой цели и даже описали пережитый опыт в своих творениях.   Одним из них был преподобный Симеон Новый Богослов, живший в X — начале XI века. Поэт и мистик, Симеон в своих творениях рассказал о многочисленных видениях божественного света. Он твердо верил в то, что именно Евхаристия в полной мере соединяет человека с Богом и соделывает его обо́женным. «Очистившись покаянием и потоками слез, приобщившись, как Бога, Божественного Тела, я тоже становлюсь богом через это невыразимое соединение», — так он писал об этом.   В Евхаристии, утверждал Симеон, мы соединяемся со Христом таким же образом, каким Христос соединен со Своим Отцом. «Посредством причащения мы становимся сынами Небесного Отца и братьями Христа», — писал он. И пояснял: «Сын Божий, Который воспринял от нас человеческую плоть, взамен дает нам Свое Божество посредством Своей обо́женной плоти; благодаря такому обмену мы становимся сродниками Его».   В одном из гимнов Симеон описал, что произошло с ним однажды после причащения, когда он возвращался в свое монашеское жилище. Ему было видение, но не видение Христа в каком-либо зримом облике. Это было видение божественного света, светящего не вне, но внутри его тела. Он писал, что каждый член его тела был пронизан божественным светом и обо́жен присутствием Божиим: «Мы делаемся членами Христовыми, а Христос — нашими членами: И рука у меня… и нога — Христос. А рука Христова и нога Христова — это я… Я двигаю рукой, и рука моя есть весь Христос… Я двигаю ногой, и вот, она блистает, как Он. Не говори, что я богохульствую, но прими это и поклонись Христу, делающему тебя таким! Ибо если и ты пожелаешь, сделаешься членом Его. И таким образом все члены каждого из нас в отдельности сделаются членами Христа, а Христос — нашими членами… а мы вместе тогда сделаемся богами… и каждый из наших членов будет всецело Христом».   Как вы понимаете, это не какая-то особая мистическая экзальтация одного конкретного упоенного видением человека. По сути, Симеон пытался рассказать нам о переживании, глубоко укорененном в тайне Евхаристии и принадлежащем не ему одному, но всей Церкви. «Мы вместе тогда сделаемся богами», — вот что он подчеркивал, не считая свой опыт переживания света и обо́жения чем-то исключительным. Симеон был уверен в том, что при желании любой человек может достичь того же.   По мнению Симеона, причащение должно быть осознанным, то есть причастник должен не только верить в реальное присутствие Христа в таинстве, но и духовными глазами созерцать Его как свет. Он писал: «Если ты… так причащаешься Божественных тайн, вся жизнь да будет тебе одним праздником, и даже не праздником, но поводом для праздника и одной Пасхой, переходом от видимого к умопостигаемому… где мы будем со Христом сопребывающие, со Христом соцарствующие».   На этом я и закончу свое выступление, в которым попытался лишь в общих чертах рассказать вам о православном понимании Евхаристии, выраженном в Литургии, визуальном искусстве, богослужебных песнопениях и богословских творениях отцов. Я не утверждаю, что все в Православной Церкви достигают обожения и становятся святыми. Вовсе нет! Мы лишь недостойные хранители богатой традиции, пришедшей к нам от Самого Христа и отцов Древней Церкви. Я хотел поделиться с вами некоторыми из этих богатств и за предоставленную мне такую возможность сердечно благодарю организаторов конгресса.Az Eucharisztia ortodox értelmezése A katolikusok és az ortodoxok között nincs eucharisztikus közösség, azonban összeköti őket a közös hit, hogy Jézus jelenléte a megszentelt eucharisztikus kenyérben és borban nem csupán szimbolikus, hanem valódi és teljes, hogy az eucharisztikus kenyér és bor – Urunk Jézus Krisztus valódi Teste és Vére, és hogy az Eucharisztiát nem csak az Utolsó Vacsora elmékeként végzik, hanem valósággá teszik azt az istentiszteletben részt vevő minden hívő számára. Az Eucharisztiában az elöljáró pap nem a saját nevében cselekszik. Jézus Krisztus nevében megismétli azokat a szavakat, amelyeket Jézus eredetileg az Utolsó Vacsorán mondott. Krisztus Az, Aki elvégzi a szentséget, nem pedig a pap vagy a püspök.     Ezt az elképzelést a leglátványosabban az ortodox ikonográfia tükrözi, nevezetesen „Az apostolok áldozása” néven ismert ikonográfiai típus. Az ilyen típusú ikonokon Jézus Krisztust látjuk, amint felajánlja az Ő Testét és Vérét tanítványainak, és ami figyelemre méltó, Pál apostolnak is, aki nem vett részt a történelmi Utolsó Vacsorán. Az ő jelenléte az ikonon az egész kompozíció szimbolikus jellegéről tanúskodik. Az ábrázolás nem az Utolsó Vacsora, hanem az Eucharisztia, amelyben az Egyház egész teste vesz részt.       Az Ortodox Egyház szilárdan hisz abban, hogy az Isteni liturgia – egy átfogó istentisztelet, amely túlmutat a tér és az idő határain, összekapcsolva a Mennyei királyságot és a földi királyságot, az élőket és a halottakat, az angyalokat és az embereket, a szenteket és a bűnösöket.   Úgy gondolom, Önök közül sokan járták az ősi bizánci templomokban, melyek falait freskók vagy mozaikok díszítik, és megfigyelték, hogy nagyon gyakran a szentek alakjai sorokban vannak elrendezve, egymás alatt: a felső sorban a próféták, alattuk az apostolok, még lejjebb a mártírok, majd a szentek és a szentéletűek. Ugyanakkor az alsó sorban nincsenek alakok, mert azt a sort a templomban álló embereknek, az ott imádkozóknak kell elfoglalni, akik a szentekkel együtt részt vesznek a Szent Eucharisztia mennyei titkában.   Kilépve az oltárból a tömjénfüstölővel, a pap először a szenteket ábrázoló ikonokat tömjénezi, majd a hívőket, és ugyanúgy meghajol előttük, mint ahogyan az előbb a szentek előtt. Ezzel jelzi, hogy számára, ugyanúgy, mint az Egyház és Maga Krisztus számára a hívők legalább annyira fontosak, mint a szentek, akik már osztoznak Krisztus mennyei dicsőségében.   Isten szentjei már elérték céljukat; mi pedig még csak igyekszünk felé. Az üdvösséghez vezető út pedig elképzelhetetlen az Eucharisztia nélkül. Az Egyházon kívül nincs üdvösség: erről meg vannak győződve mind a katolikusok, mind az ortodoxok, bár magát az Egyházat különböző módon lokalizáljuk. Lehetetlen elképzelni az Egyházat az Eucharisztia nélkül, így teológiánkban az Egyház, az Eucharisztia és az üdvösség fogalmai elválaszthatatlanul kapcsolódnak egymáshoz.   Amikor az üdvösségről beszéltek, a görög atyák gyakran használták a theosis kifejezést (szó szerint „istenülés”). Az istenülés nem annyira valamitől való megszabadulást jelent, legyen az ördögtől, bűntől vagy pokoltól, mint az Istennel való teljes egyesülést, melynek eredményeként az ember isteni tulajdonságokat szerez.   Azt valljuk, hogy Jézus Krisztusnak teljes mértékben mind isteni, mind emberi természete van. Ő nem félig ember és félig Isten: Ő teljességgel ember és teljességgel Isten. Ennek leírásához a görög atyák még egy fogalmat használtak – perichoresis (szó szerint „kölcsönös áthatolás”), arra célozva, hogy Krisztus emberi természete teljes mértékben átistenült, isteni természete pedig, ha szabd így mondanom, emberi lett. Azáltal, hogy Magára vette az emberi természetet, a megtestesült Isten megszentelte azt. Közben az Ő istenii természete is titokzatos módon kapcsolódik az emberi természethez. Feltámadva a halottakból és felmenve a mennybe, nem hagyta az Ő testét itt a földön, ahogyan például a kígyó leveti régi bőrét. Ellenkezőleg, emberi testében emelkedett fel mennyei dicsőségére, így felvitte a mennyekbe az egész emberiséget. Ezt a teológiai gondolatot az Úr Mennybemenetele ünnepének szentelt ortodox énekek tükrözik.         Többé nem fogom terhelni Önöket komoly teológiával és nehéz görög szavakkal. A lényegre térek. Az Ortodox Egyház úgy véli, hogy az Eucharisztia a leghatékonyabb eszköz a keresztény élet céljának eléréséhez, amelyet az „átistenülés” szó jelöl. Milyen módon? Amikor a Szent Áldozáshoz járulunk, Krisztus teste behatol a mi testünkbe, és az Ő vére kezd keringeni az ereinkben. Nem csak az elménkkel és a szívünkkel, hanem a testünkkel is egyesülünk Krisztussal. Csakúgy, mint Magában Krisztusban az emberi természet teljessége (test, lélek és szellem) egyesült Istennel, így a mi emberi természetünk egésze részt vesz az átistenülésben.     Talán ez a legdöbbenetesebb különbség a kereszténység és más monoteista vallások között. Mindegyikük manifesztálja, hogy ima, istentisztelet, Isten imádata és parancsolatainak teljesítése révén közel viszi az embereket az Istenhez. Azonban egyetlen vallás sem meri felajánlani az embernek olyan közösséget Istennel, ami teljes egységet jelentene Vele és az isteni tulajdonságok megszerzését. Egy ilyen gondolat akár istenkáromlásnak is tűnhet néhány nem keresztény hívő számára, akik az egy Istent imádják.       Viszont a mi számunkra, keresztények számára, ez jelenti teológiánk lényegét. Különböző kifejezéseket használhatunk (van, aki inkább a latint részesíti előnyben a göröggel szemben), de meg vagyok győződve arról, hogy mindannyian hisszük: lehetséges az ilyen közösség. Ez a fajta közösség talán valamiféle automatikus vagy mágikus módon valósul meg? Elegendő-e részt venni a Szent Áldozásban, hogy az átistenülés állapotába kerüljünk? Nyilvánvalóan nem, különben már szentekké váltak volna mindazok, akik Krisztus Testében és Vérében részesültek. A paradoxon abban van, hogy amikor Krisztus Teste és Vére behatol a mi testünkbe és vérünkbe, Ő teljesen egyesül velünk, de mi nem mindig vagyunk képesek egyesülni Vele. Ő bennünk van, de mi gyakran Rajta kívül találjuk magunkat.     Miért történik ez? Talán azért, mert a hétköznapi életben nem teljesítjük az Ő parancsolatait; talán azért, mert miközben a testünk ott van a templomban, elménk és szívünk messze van tőle; talán azért, mert bűneink bevehetetlen falként elválasztanak bennünket Istentől; lehet számos más oka is.     Az ortodox hagyományt meglehetősen hosszú istenszolgálatok jellemzik. Az Isteni Liturgia két-három óráig is eltarthat. Számos himnusz és felolvasás, zsoltárok, magasztalások és spirituális énekek — (lásd Kol. 3: 16) – mindennek nem az a célja, hogy megnehezítse az életünket, vagy fárasztóvá tegye számunkra az istentiszteletet. Egyszerűen csak időre van szükségünk ahhoz, hogy eltávolodjunk minden földi valóságtól, és belépjünk az isteni valóságba, valamint inspirációra, hogy mind elménkben, mind szívünkben odaemelkedjünk.     „Kik a Kerubokat rejtelmesen ábrázoljuk és az életetadó Háromságnak a Háromszorszent Éneket zengjük, tegyünk most félre minden földi gondot,” – a fenti szavak, melyeket minden Liturgián elénekelünk, láthatóan szemléltetik az elme és a szív azon állapotát, amelyet az Eucharisztia bemutatása alatt kell elérnünk.     De aközött, mik is vagyunk és milyenekké vagyunk hivatottak válni szakadék tátong, és valójában kevesen érik el az átistenülés állapotát. Túl magasztos a cél, és hogy elérjük, nagy spirituális munkára van szükség. Ennek ellenére ismerünk csodálatos példákat olyan szentekről, akik elérték ezt a cél, sőt, műveikben le is írták az átélt tapasztalatokat.       Az egyik ilyen szent Új Teológus Simeon volt, aki a X. század végén – XI. század elején élt.  Költő és misztikus, műveiben Simeon az isteni fény számos látomásáról mesélt. Szilárdan hitte, hogy az Eucharisztia az, ami teljes mértékben egyesíti az embert Istennel és átistenültté teszi őt. Erről így írt: „Megtisztulva a bűnbánat és a patakzó könnyek által, részesülve Isten Isteni Testében, én is istenné válok e kifejezhetetlen egység révén”.       Az Eucharisztiában – állította Simeon – ugyanolyan módon kerülünk közösségbe Krisztussal, ahogyan Ő is közösségben van az Atyjával. „Az áldozás által a Mennyei Atya fiaivá és Krisztus testvéreivé válunk,” – írta. És így magyarázta: „Isten Fia, Aki emberi testet fogadott el tőlünk, cserébe Saját Istenségét nyújtja nekünk az Ő átistenült teste által; köszönhetően ennek a cserének az Ő rokonai leszünk”.     Az egyik himnuszban Simeon leírta, mi történt vele egyszer, amikor hazafelé tartott szerzetesi hajlékába. Látomása volt, de nem Krisztus látomása egyfajta látható alakjában. Az isteni fény látomása volt, mely nem kint világított, hanem az ő testén belül. Azt írta, hogy testének minden tagját áthatotta az isteni fény és átistenítette Isten jelenléte: „Krisztus tagjaivá válunk, és Krisztus – a mi tagjainkká: karom is.. lábam is Krisztus. Krisztus karja és lába pedig én vagyok… Megmozdítom a karomat, és a karom egészen Krisztus… Megmozdítom a lábamat, és íme, ragyog, mint Ő. Ne mondd, hogy istenkáromló vagyok, hanem fogadd el ezt és hajolj meg Krisztus előtt, Aki ilyenné tesz téged! Mert ha te is akarod, az Ő testrészévé válsz. És ilyen módon mindegyikünk tagjai Krisztus tagjaivá válnak, Krisztus pedig a mi testrészünkké… és mi valamennyien istenek leszünk, és minden testrészünk egészen Krisztus lesz”.         Önök is értik, hogy ez nem valamiféle misztikus egzaltációja a látomásába belefeledkezett konkrét embernek. Lényegében Simeon az Eucharisztia rejtélyében mélyen gyökerező élményről próbált beszámolni nekünk, ami nem csak egyedül az övé, hanem az egész Egyházé. „Mi valamennyien istenek leszünk,” – ezt emelte ki, és nem tartotta valami rendkívülinek a fény és az átistenülés saját tapasztalatát. Simeon meg volt győződve arról, hogy bárki átélheti ugyanezt, ha akarja.       Simeon véleménye szerint az áldozásnak tudatosnak kell lennie, azaz, az áldozónak nem csak Krisztus valós jelenlétében kell hinni a szentségben, hanem lelki szemeivel szemlélnie kell Őt mint fényt. Azt írta: „Ha így… részesülsz az Isteni adományokból, az egész élet merő egy ünnep lesz számodra, sőt, nem is ünnep, hanem ok az ünneplésre és csupa Húsvét, átmenet a láthatótól az ésszel felfoghatóhoz… ahol majd együtt honolunk Krisztussal, együtt uralkodunk Krisztussal”.       Ezzel zárom előadásomat, melyben megpróbáltam nagyvonalakban felvázolni Önök számára az Eucharisztia ortodox értelmezését, amit a Liturgia, a vizuális művészet, az istentiszteleti énekek és az atyák teológiai művei közvetítenek. Nem állítom, hogy az Ortodox Egyházban mindenki eléri az átistenülést és szentté válik. Egyáltalán nem! Mi csak méltatlan őrzői vagyunk annak a gazdag hagyománynak, mely Magától Krisztustól és az Ősi Egyház atyáitól maradt ránk. Meg akartam osztani Önökkel ezen értékek egy részét, és ezért a lehetőségért szívből jövő köszönetet mondok a kongresszus szervezőinek.   ford. Zimonyi Irina