Embertelen-e az Isten?
Gyakran vetődik fel egy nehezen megválaszolható kérdés: Miért tűrte el a jóságos és bűntelen Úr az emberi gonoszság minden gyűlöletét és kicsinyességét? Ok nélkül? Bizonyára nem. Nyomós okoknak kellett lenniük, hogy korának vallási és politikai vezetői összefogjanak Ellene és kereszthalálra ítéljék.
A legmélyebb ok az volt, hogy Krisztus egy új világot tárt fel, amely nem az ő világuk volt. Egy új rendjét hozta a dolgoknak, a jognak, a szeretetnek és az igazságnak, amely nem az ő rendjük volt.
Krisztus egy szenvedélyes, ám dezorientált korban élt. A szenvedélyek, a kicsinyesség, a fanatizmus, az önzés és a vallási türelmetlenség hozta magával azt, hogy a világ elvesztette tájékozódását.
Palesztína római uralom alatt van. A rómaiak látszólagos hatalmat hagynak a zsidó vallási vezetőknek. A nép csalódott messianizmusa elérkezett a csúcsára. Büszkén a múltjára, nem tudja már elviselni a szolgaság megaláztatásait. Aggódva várja Isten küldöttét, hogy ő törje össze a bilincseket. Úgy várja azonban őt, mint a világi, nem pedig mint lelki vezetőt. Ebből indulnak ki az első csalódások és ellenérzések.
A vallási vezetés megoszlott, csak egy pontban találkozik: a Krisztus elleni gyűlöletben. Ebben a legkülönbözőbb elemek is együtt tudnak működni és együtt tudnak harcolni Ellene.
Akármit mond és akármit cselekszik Krisztus, kiváltja ellenségei ellenreakcióját. Olyan nagy az elfogultságuk és gyanakvásuk, hogy céltudatosan félremagyarázzák, kiforgatják a legegyszerűbb szavait is, a legártatlanabb mozdulatait, érintkezéseit. A polémia előterében a kor vallási áramlatai találhatók.
Elsősorban a farizeusok. Ezek mértéken felüli jelentőséget tulajdonítottak a Törvénynek és még inkább saját hagyományaiknak és törvénymagyarázataiknak. A formalizmus és a jelentéktelenségekig ható aprólékosság, a Törvény betűje, a szellemi szabadság és a szeretet figyelmen kívül hagyása volt az, ami értékrendjükben a legfelül volt.
Elviselhetett-e a szeretet és a szabadság emberré lett Istene ilyen szűkkeblű és embertelen gondolkodásmódot? Ha Krisztus tüzes „jaj”-okat intézett hozzájuk (Mt. 23,13-36), megbélyegezve képmutatásukat, azt azért tette, mert szűkkeblűségük korlátozni akarta magának az Istennek a szeretetét és szabadságát. Nem akarták elismerni, hogy Isten szeretetből üdvözíti az embert, nem pedig az ő formalista okoskodásuk alapján. Jézus tehát azért volt veszedelmes számukra, mert azt tanította, hogy az embert Isten végtelen szeretete üdvözíti, aki tárt karokkal fogad magához minden megtérő bűnöst. A farizeusok számára ez érthetetlen volt.
Más a Jézus Istene és más a farizeusoké. Krisztus Istene a szeretet és megbocsátás Istene, aki figyelmét szüntelenül a bűnösök felé fordítja. Azok felé, akik utat tévesztettek, veszélyes ösvényeken és barátságtalan pusztaságokban tévelyegnek, s az elveszés veszélye fenyegeti őket. Isten annak örül, ha ezek a bűnösök megtalálják a megtérés útját és visszatérnek Hozzá.
Merőben más az írástudók és farizeusok Istene; teljesen idegen azoktól a dolgoktól is, amiket szent könyveik tanítanak. Az ő Istenük ijesztő, megközelíthetetlen, könyörtelen Isten, szigorú jogászkodó gondolkodással és embertelen észjárással. Rideg számontartója, felmérője és büntetője az emberi kihágásoknak.
Így tehát Jézus Istene a farizeusok számára döbbenet és káromlás, mivel Ő a szeretet Istene, aki megbocsát a bűnösöknek. Az ilyen Isten gondolata természetesen kiváltja a farizeusok dühét. S ugyanazzal a dühvel fordulnak Az ellen is, aki a szeretet Istenét hirdeti és érintkezik a bűnösökkel. Kész tehát a vád: Jézus a „vámszedők és a bűnösök barátja”. Olyan emberekkel eszi és iszik együtt, akiket meg kellene vetnie és el kellene kerülnie. Válaszul az Úr elmondja az Őt vádló farizeusoknak az elveszett bárányról szóló szépséges példázatát.
Mit tesz a pásztor, ha egy báránya elmarad a nyájtól és el akar veszni? Hagyja a többeket és az elveszett bárány felkeresésére indul. Amikor megtalálja, örömmel a vállára veszi és hívja barátait és ismerőseit, hogy közölje velük az örömteli eseményt. Ugyanilyen az öröm a mennyben is a megtért bűnösökön: „Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen bűnös megérésén, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre.” (Lk 15,7)
(Megjelent az athéni ZOI 3098. számában. Ford.: Kalotai József lelkész.)
