Teológiai cikkek

A feltámadt Krisztus igéi

Máté evangéliumának tanúsága szerint, az első szó, melyet Krisztus követői, az asszony-tanítványok a feltámadt Mestertől Húsvét hajnalán hallottak, ez volt: „Örvendjetek!” (Mt 28,9.) Vannak írásmagyarázók, akik ezt a szokásos antik görög „chairete” üdvözléssel azonosítják. A magyar bibliafordításokban is így szerepel: „Legyetek üdvözölve” – „Üdv nektek” – „Köszöntelek titeket”. Azonban mi orthodox felfogásunk szerint ez a köszöntés itt több, s túlmutat a megszokott üdvözlésen. Nemcsak azért, mivel Jézus egyébként sem görög, hanem héber üdvözlési formát használt, amely a magyar bibliafordításokban mint „Békesség nektek” található (pl. Jn 20,19;21), hanem azért is, mert a feltámadás csodálatos eseménye nem tűrhet meg semmiféle szokványosságot. Az egyedüli emberi megnyilvánulás, amely méltó lehet hozzá, a hitből fakadó boldog, önfeledt, ujjongó öröm. Ezt az örömet érzi át és őrzi Szent Orthodox Egyházunk az apostoli kortól kezdve, ez a szinte kifejezhetetlen húsvéti öröm élteti őt azóta is és fogja éltetni az idők végezetéig.

            A feltámadt Krisztus ugyanaz, aki azelőtt, kereszthalála előtt volt. Ugyanazzal a türelmes és megbocsátó szeretettel van tanítványai és általában az emberek iránt, ugyanúgy teszi áldottá együttlétüket az Ő isteni jelenlétével, ugyanúgy együtt étkezik velük, sőt két alkalommal kér is enni (Lk.24,41; Jn.21,5.), súlyt helyezve arra, hogy ne tekintsék szellemnek, kísértetnek. „Mert a léleknek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, Nekem van” (Lk 24,39.) – bátorítja megrémült tanítványait. A feltámadt Krisztus emlékeztet a keresztáldozat előtti Krisztusra akkor is, amikor újból felruházza tanítványait a bűnök feloldozásának és megkötésének hatalmával (Jn 20,23;v.ö.: Mt 18,18.), vagy amikor felhatalmazza őket az evangélium hirdetésére, a betegek gyógyítására, a gonosz lelkek kiűzésére. Azzal a különbséggel, hogy annak idején ez a felhatalmazás csak „Izráel házának elveszett juhaihoz” szólt: „ Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, szamaritánusok városába ne menjetek be”. (Mt 10,5-6;v.ö.: Mt 10,7-42; Mk 6,7-11; Lk 9,1-5; 10,1-12.). Most viszont, feltámadása után, feloldja ezt a megkülönböztetést „Izráel háza”, illetve a pogányok és szamaritánusok között és kiterjeszti tanítványainak küldetését az egész emberiségre: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…(Mt 28,19.) „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek”. (Mk 16,15.) Ezáltal avatja őket valóban apostolokká. A csodatévő hatalommal pedig nemcsak az apostolokat ruházza fel, hanem mindazokat, akik hinni fognak az ő tanításainak: „Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az Én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket és azok meggyógyulnak”. (Mk 16,17.18.). A feltámadt Krisztus evangéliuma elindul „Izráel házából” világhódító útjára.

            De fölfedezhetjük a feltámadt Krisztusban más olyan vonásokat is, amelyeket nem láttunk Benne a keresztáldozat előtt. Arca most is az Ember fiáé ugyan és mégis különbözik Tőle. Ez részben arra vezethető vissza, hogy teste már túl van az emberi kötöttségeken és szenvedéseken: halottaiból feltámadt, megdicsőült s az örökkévalóságba induló emberi test az már. S ebben nem emlékeztet a Jézus által feltámasztott más emberek testére, akik csupán a földi élet folytatására tértek vissza a halottak közül. Azért mondja a Magdalai Máriának, aki makacs szeretetével kereste a holttestét, majd a kertésznek vélt Emberben végre felismerte a feltámadt Mestert: „Ne tartóztass Engem, mert még nem mentem fel az Atyához”. (Jn.20,17.) Azért nem ismeri Őt fel azonnal az Emmausz felé bandukoló két tanítvány sem, hanem csak ott, az emmauszi ház asztalánál elvégzett kenyérszegéskor nyílik meg a szemük. (Lk. 24,13-31.) És azért látogatja meg a feltámadás estéjén és egy héttel később zárt ajtón keresztül a riadt tanítványait. De a sorozatos fel nem ismerés nemcsak a Jézus emberi személyében végbement változásnak tulajdonítható, hanem a tanítványok hitbeli gyengeségének is, akik képtelenek felfogni és magukba fogadni Krisztus feltámadásának egyedülálló csodáját. Ezt a feltámadt Krisztus így fejezi ki az Emmausz felé tartó tanítványoknak mondott szavaival: „ Óh, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!” (Lk 24,25.) Később a hitetlenkedő Tamásnak pedig ezt mondja: „Mivel látsz Engem, hiszel; boldogok, akik nem látnak és hisznek”. (Jn 20,29.)

            De függetlenül attól, hogy a tanítványok azokban a napokban öröm és bánat, hit és kétkedés között vergődnek, a feltámadt Krisztus olyan közösséget vállal velük, mint azelőtt soha: istenfiúságában valóságos testvéreivé fogadja őket. Máté evangéliuma szerint így szól a kenetvivő asszonyokhoz, akik először találkoztak Vele a feltámadás után:”… adjátok hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak Engem”. (Mt. 28,10.) János evangéliuma szerint is hasonló módon fejezi ki magát a Magdalai Máriával lefolytatott beszélgetésében:”… menj el az Én testvéreimhez és mondd meg nekik: felmegyek az Én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az Én Istenemhez és a ti Istenetekhez”. (Jn 20,17.) Ugyanezzel az átölelő, megbocsátó, testvéri szeretettel fogadja vissza Pétert apostoli tisztségébe, alkalmat adva neki,hogy a háromszori megtagadás után háromszor tegyen bizonyságot a Mester iránti szeretetéről. (Jn 21,15-19.)

            A feltámadás után Jézus – a genezáreti halfogás kivételével (Jn 21,4-11.) – újabb csodákat nem tesz és merőben új tanítást nem ad át tanítványainak, inkább csak emlékezteti őket korábbi igéire. Mégis minden szava, minden cselekedete, minden megnyilatkozása az ember iránti határtalan szeretetét, az élet egyértelmű igenlését, a diadalmas életörömet sugározza, amelyre már nem vet árnyékot a Golgotha. A halál sem Jézus számára, sem a mi számunkra már nem az a keserű „pohár”, amely mint Embert még Őt is megrettentette (Mt 26,39; Jn 18,11.), hanem múló epizód, egyszerű átmenet a földi múlandóságból az örök életbe. „ Hiszen tudjuk – írja Pál apostol -, hogy Krisztus, aki feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál többé nem uralkodik Rajta”. Majd kihívóan így kiált fel: „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” (I. Kor.15,55.) Aranyszájú Szt. János pedig így folytatja az apostol gondolatmenetét húsvéti hittanító beszédében: „Alvilág, hol a te győzelmed? Feltámadt Krisztus és te meghódoltál. Feltámadt Krisztus és lehullottak a démonok. Feltámadt Krisztus és senki halott nincs a sírban”.

            „Örvendjetek” – volta az első szó, amely a feltámadt Krisztus ajkáról elhangzott. Az utolsó igék pedig, amelyeket mennybemenetele előtt mondott, egy isteni ígéretét foglalták magukban, amely akkor feloldotta a közeli elválásnak még a feltámadás örömét is beárnyékoló mélabús hangulatát és a tanítványok örömét teljessé tette: „Én veletek vagyok minden napon az idők végezetéig”. (Mt 28,20.)

            Magunk között tudva tehát mindenkor a feltámadt Urat, esztendőről esztendőre, nemzedékről nemzedékre, örvendező szívvel teszünk bizonyságot Krisztusnak a halál felett aratott győzelméről, amely egyben záloga a mi örök életünknek is:

            KRISZTUS FELTÁMADT!

            VALÓBAN FELTÁMADT!

                                               D. Dr, BERKI FERIZ protoierej, esperes-adminisztrátor

1976. Húsvétján.

Krisztus Feltámadt !