A magyarországi orthodoxia múltjából

                                 Tegyetek tanítvánnyá minden népet

                                                                               /Mt. 28,19/

Ezer esztendőt meghaladó hazai történetünk olyan jelentős határkövéhez érkeztünk, amelynél feltétlenül meg kell állnunk, hogy hálát adjunk a történelem Urának. Az esemény, amelynek ötvenedik évfordulóját, de hálatelt szívvel ünnepeljük, párját ritkítja Egyetemes Orthodox Egyházunk történetében. Ahhoz, hogy e mondat súlyát érzékelhessük, tudnunk kell, hogy ahol Keleten a kereszténység elterjedt, a befogadó népek mindenütt és mindjárt a magukénak érezték. Nem valamilyen idegen misztériumnak, hanem olyan vallási élményfolyamatnak, amely természetszerűen beágyazódik minden kereszténnyé lett nép legbensőbb lelkivilágába. Egyszerűen azért, mert ezek a népek megkapják a lehetőséget, hogy új hitüket és annak szertartásait kezdettől fogva a saját nyelvükön éljék át.

Ma már, több mint ezer év távlatában, felderíthetetlenek azok a körülmények, amelyek közt a honfoglaló magyarság a kereszténységet felvette. Joannisz Szkylitzész bizánci krónikaírónak köszönhetően csak annyit tudunk, hogy Bíborbanszületett VII. Konstantin császár uralkodása idején, 944-950 között /talán éppen 949-ben?/ két magyar főúr, Bulcsu és Gyula Konstantinápolyban megkeresztelkedett és a császártól patriciusi címet kapott. Az utóbbi egy Hierotheosz nevű hittérítő szerzetest is hozott magával, akit előbb Theofylaktosz patriarcha Turkia /Magyarország/ első püspökévé szentelt.  A történetíró csak annyit jegyzett még fel, hogy Hierotheosz sokakat térített meg a keresztény hitre a pogány tévelygésből.

Közvetett úton vannak értesüléseink arról is, hogy a keleti kereszténység a később mindinkább erősödő nyugatival párhuzamosan terjedt és virágzott az országban az 1054. évi nagy egyházszakadás után is. Hogy a keleti szertartású keresztények liturgikus nyelve – legalábbis alapjaiban – a magyar lehetett, azt abból következtethetjük, hogy a keleti keresztény világában ez általános gyakorlat, evidencia volt. Elkerülhetetlen lehetett azonban, hogy a keleti hitű magyarok az országban élő szláv ajkú hittestvéreikkel együtt gyakorolják vallásukat, akiknek még Szent Kyrillosz és Methodiosz morvaországi és pannóniai missziójából maradtak szláv nyelvű egyházi könyveik, irataik. Ez lehet legalább részben a magyarázata annak, hogy abból a korból magyar nyelvű keleti liturgikus szövegek még elvétve sem maradtak fenn.

            A XIV. századtól, az Árpád-ház kihalásával, a Magyarországon immár többségében más nemzetiségű orthodox egyház nem lehetett nagyon vonzó a magyar, illetve elmagyarosodott orthodoxok számára, már az egyes vegyes-házi királyok orthodox hitű nemzetiségeket sújtó rendelkezései miatt sem. Így lett hazánkban az orthodoxia fokozatosan kifejezetten nemzetiségi vallássá, egyháza pedig nemzetiségi egyházzá. Ezen már keveset tudott változtatni a később bevándorolt görög orthodoxok XVIII-XIX. századi, viszonylag gyors asszimilálódása, akik a hazai szerb és román püspökök kánoni joghatósága alatt bizonyos autonómiát élveztek, de tökéletes elmagyarosodásuk ellenére sem gondolhattak magyar nyelvű hitélet bevezetésére. Sőt, bármilyen hihetetlenül is hangzik, a magyar törvényhozás is csupán „se nem szerb, se nem román ajkúak”- nak tekintette őket./1868. évi IX. tc9. paragrafus/

Századunk első felében, különösen az első világháború után, újra kezdett éledni évszázados tetszhalál-szerű álmából a magyar orthodoxia, azonban némi állami támogatáson túl alig kapott segítséget talpra állásához. Különösen nem orthodox egyházi részről, amely már puszta létének elismerésére sem volt hajlandó.

Így tehát tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy a magyar orthodoxia csak ezer évvel létrejötte után, 1949-ben nyerte el kánonikus fennállásának és a magyar nyelv liturgikus alkalmazásának tényleges lehetőségét, mégpedig a Moszkvai Patriarchátus oltalma és joghatósága alatt. Hasonló esetre az Orthodox Egyház történetében aligha találunk precedenst.

A számunkra érthetően hatalmas esemény 25-éves évfordulóját 1974-ben ünnepeltük meg. Most pedig ugyanazzal az örömmel és hálaadással, csak természetszerűen visszafogottabb külsőségek között adunk számot fennállásunk második negyedszázadáról.

                                                           ***

            Mindenekelőtt kegyelettel és hálával emlékezünk meg az előző jubileum óta elhunyt egyházi munkatársainkról és pártfogóinkról, akik a maguk részéről mindent megtettek a magyar orthodoxia további fennmaradásáért. Nevüket elhalálozásuk sorrendjében jegyezzük fel: Hljebnikov Porfirij diakonus /1975/, Popovits István protoierej /1975/, Nikodim metropolita /1978/, Berki Zuárd Illás protoierej /1981/, Kalota József protoierej /1988/, Pimen patriarcha /1990/, Jonathán érsek, korábban Kopolovics Iván protoierej, Dadányi Miklós főgondnok /1995/, és Úsz István parochus /1998/.

            Folytatásként, mint tagadhatatlan tényt, azt a megállapítást kell tennünk, hogy hazánkban az egyetemes orthodoxiát és annak lényegét, történetét, belső életét főként a magyar orthodoxia tette ismertté. Nem valamiféle propagandisztikus céllal, hanem annál a helyzeti előnynél fogva, hogy élete nyitott könyv az egész ország lakóssága számára, hiszen most már ötven éve magyarul íródik. Ősi hite viszont otthonossá teszi az egész orthodox világban. Így tehát hazai társadalmunk a Magyar Orthodox Egyházon keresztül szinte közvetlenül, laikus fordítói tévedésektől mentesen értesülhet az Orthodox Világegyház belső életéről s annak eseményeiről.

            Talán nem céltalan ezután röviden vázolni az elmúlt negyedszázadból néhány olyan eseményt, amelyekről a hazai nyilvánosság a leghitelesebben a Magyar Orthodox Egyházon keresztül szerezhetett tudomást, hiszen annak képviselői szinte mindenütt jelen voltak.

            1976 augusztusában tíz napon át folyt Athénben a II. Orthodox Theológiai Kongresszus, amelynek jelentősége már abból is kitűnik, hogy az első ilyen tanácskozás, ugyancsak Athénben, 1936-ban tartatott meg. A Magyar Orthodox Egyház képviselője a második kongresszuson aktívan részt vett, míg az esőn még csak elsőéves theológusként lehetett jelen.

            1977 júniusában ülésezett Cipruson a szigetország szolidaritási bizottsága, tiltakozva a sziget egy részének akkor már tíz éve tartó török megszállása ellen.

            Prágában 1977 szeptemberében tartotta nagy jelentőségű konferenciáját a Világmissziói és Evangelizációi Bizottság a keresztény liturgiai és igehirdetői bizonyságtétel korszerűsítéséről.

            A Keresztény Békekonferencia /KBK/ egyik kihelyezett bizottsági ülése alakmából, a küldöttünknek 1979 decemberében alkalma nyílt meglátogatni Örményországot és Grúziát és beszámolni a két kaukázusi ország egyházi életéről.

            1986 decemberében megnyílt a miskolci egyházi épületünkben az országos jellegű Magyar Orthodox Egyházi Múzeum, majd nem sokkal később, annak függelékeként Nyíregyházán a Magyar Orthodox Egyház Könyvtári és Levéltári Tudományos Gyűjteménye.

            A Magyar Orthodox Egyház 1987 augusztusában testvérileg részt vett a Budai Szerb Orthodox Egyházmegye kettős jubileumi ünnepségein, amelyeken megemlékezés történt a ráckevei Nagyboldogasszony templom 500-éves és a Grábóci Kolostor 400-éves fennállásáról. Nem mulaszthatunk el most visszaemlékezni egy számunkra különösen jelentős momentumra. A szentendrei Nagyboldogasszony katedrálisban augusztus 29-én tartott Főpapi Liturgián, melynek bemutatásában – akárcsak a többién – magyar lelkészek is részt vettek, amikor az egyikre sor került, hogy mondja a „fennhangot”, ő intett a szertartást vezető Danilo püspöknek, hogy nem tud ószlávul. A püspök atya teljesen megától értetődően azt válaszolta neki: „Nem baj, mondja magyarul”.

            Az orosz kereszténység millenniumán, 1988 májusában és júniusában megtartott budapesti, illetve moszkvai egyházi ünnepségeken igen aktív módon részt vett a Magyar Orthodox Egyház is. Úgyszintén a jubileumi ökumenikus emlékkötet megírásában és kiadásában is.

            1990 júniusában egyházunk két képviselője részt vett II. Alexij moszkvai patriarcha intronizációjában.

            II. János Pál pápa 1991. évi magyarországi látogatásakor, az augusztus 18-i debreceni ökumenikus találkozón részt vett egyházunk vezetője is, akivel a pápa a Nagytemplom kapujában külön is váltott néhány szót a magyarországi orthodoxokról.

            1992 novemberében esperességünk papja avatta fel a budapesti Keresztúri temetőben rendbe hozott második világháborús orosz katonai parcellát.

            II. Alexij, Moszkva és egész Oroszország patriarchiája 1994. március 3-6. közözz Magyarországra látogatott. Magas egyházi és állami személyiségek és intézmények felkeresésével kapcsolatos programjának lebonyolításában komoly részt vállalt a Magyar Orthodox Egyház. Számunkra különösen emlékezetes marad a budapesti Nagyboldogasszony főtemplomban március 6-án tartott Patriarchai Liturgia, amelyről terjedelmes tudósítást készített a Magyar Televízió.

            1994 szeptemberében magyar ökumenikus küldöttség utazott Rómába. A küldöttségnek, amelyet II. János Pál pápa is fogadott, magyar orthodox tagja is volt.

            1994 októberében Teoctist bukaresti patriarcha meglátogatta a magyarországi egyházmegyéjét. Az egyházfő találkozott a Magyar Orthodox Egyház képviselőivel is.

            A nyíregyházi köztemetőben lévő második világháborús orosz katonai parcella bejáratában elhelyezett hatalmas keresztet 1994 novemberében áldotta meg Jevfimij munkácsi püspök egyházmegyéje a magyar orthodox esperesség papjainak segédletével.

            A moszkvai Szent Szinódus 1996. március 21-én Feofán berlini és németországi érseket nevezte ki a magyar esperesség kormányzó főpapjává, aki ezt követően évente több alkalommal látogatta meg magyarországi egyházközösségeit.

            Pavle belgrádi patriarcha 1997 augusztusában több püspök kíséretében látogatást tett a budai egyházmegyében. A szentendrei Nagyboldogasszony katedrálisban augusztus 31-én celebrált Patriarchai Liturgiára meghívást kapott a Magyar Orthodox Egyház vezetője is, aki Irinej újvidéki püspök kérésére, átadta egyházmegyéje számára a Magyar Orthodox Egyház valamennyi kiadványának egy-egy példányát.

            1999 februárjában szentelték fel Gyulán magyarországi román püspökké Sofronie Drincec archimandritát. A püspökszentelési Liturgián, amelyet több püspökkel együtt Teoctist patriarchia celebrált, részt vett a Magyar Orthodox Egyház helyettes-vezetője.

            Ezt követően, Tamás vasárnapján, Sofronie püspök a Keresztelő Szent János budapesti román templomban tartott első Liturgiájára meghívta a Magyar Orthodox Egyház vezetőjét. Külön kérelme is volt hozzá: hogy a reá eső szertartási textusokat mondja magyarul és – amennyit akar – görögül.

            Sofronie püspök 1999. november 28-án, vasárnap, emlék-liturgiát tartott a miskolci Szent Háromság templomunkban a XIX. századi Saguna András első nagyszebeni metropolita emlékére, aki Miskolcon született és nevelkedett és akinek márványtáblája a templom oltárasztala alatt található.

            Ezeken a felsorolt adatokon kívül, amelyek némiképpen érzékeltetik, hogyan találta meg a magyar orthodoxia a maga helyét az orthodoxia nagy családjában, feltétlenül ki kell emelnünk még egy, nem adat-szerű tényt a mostani magyar orthodoxok életéből. Nevezetesen azt, hogy ma már módjuk van orthodox lelkiéletet élni. Értik az istentiszteleteket, az igehirdetéseket, meg tudják beszélni lelkipásztoraikkal az orthodox hit és erkölcs legkülönbözőbb kérdéseit. Ebben a vonatkozásban még az orthodox aszketika sem valami távoli, idegen fogalom, hiszen köztünk él egy szerzetes-papunk és egy szerzetes-nő, mint élő példák a keresztény életnek erről a formájáról.

            Templomaink helyreállítása, tatarozása, amely jóval a rendszerváltozás előtt kezdődött meg elsősorban állami támogatással, tovább folytatódott. Így a templomok túlnyomó többsége visszanyerte eredeti szépségét. Kivételt képez a budapesti Nagyboldogasszony főtemplom 1945-ben lerombolt déli tornya az aránytalanul magasra előkalkulált költségek miatt. Úgyszintén félbemaradt a méreteiben és műemléki értékében másodiknak tartott miskolci Szent Háromság templom belső restaurálása. Végül, a gyöngyösi Szent Miklós templomunk helyreállításának megkezdésére sincs remény, bármilyen elszomorító látványt nyújt is.

            A magyarországi ökumenében elfoglalt helyünk „lélekszámunkhoz képest” kiemelkedő jelentőségű. Egyházunk 1962 óta teljes jogú tagja a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának. Őt követték a magyarországi nemzetiségi orthodox egyházak, úgyhogy valamennyien szívvel-lélekkel veszünk részt az Ökumenikus Tanács munkájában és felelősségvállalásában.

            Egyházunk bensőséges testvéri kapcsolatot tart fenn az Ökumenikus Tanácson kívül is a többi hazai keresztény egyházzal. Külön kiemelhetjük azokat a theológiai előadásokat, amelyeket egyes lelkészeink 1975 óta Budapesten, Pannonhalmán, Egerben, Debrecenben és másutt tartottak. És ne feledkezzünk meg papjaink külföldön elhangzott előadásairól se.

            A megboldogult Lékai László bíboros prímás kezdeményezéséből 1978 januárjától minden évben tartottunk egy-egy katholikus-orthodox és orthodox-katholikus közös ige-liturgiát a budapesti belvárosban. Ezek az ökumenikus igealkalmak 1985-től további keresztény templomokkal, lelkészekkel és hívekkel bővültek.

            Minthogy külföldről magyar nyelvű orthodox egyházi irodalmat nem lehetett és nem lehet szerezni, a Magyar Orthodox Egyház lehetőségeihez mérten magára vállalta ennek a hiánynak a pótlását. Bármilyen csekély példányszámban /500 pl./ és bármekkora ráfizetéssel, 1952 óta kéthavonta megjeleníti az Egyházi Krónika c. folyóiratát, amely minden tekintetben élő kapcsolatot jelent az egyetemes orthodoxiával. Ugyancsak hasznos kapcsolatot hoztak létre köztük és hazánk határain túl élő, nálunk jóval nagyobb létszámú magyar orthodoxok között az általunk kiadott liturgikus és más egyházi könyvek.

            Az elmúlt 25 év alatt a következő ilyen könyveink jelentek meg: Az orthodox kereszténység /1976/; Liturgikon I. Köt.2. Kiad. /1980/; Az orthodox kereszténység 2. Kiad. /1984/; Az el nem ásott talentum /1985/; Imakönyv 2. Kiad. /1987/; Evchologikon 2. Kiad. /1997/. Hozzátehetjük Rapcsányi László Áthosz c. könyvét is, /Gondolat kiadó 1979/, amelynek kiadásában közreműködtünk.

            A Magyar Rádióban a rendszeres évi két liturgia-közvetítésen túl számos alkalommal volt egyházi műsorunk, továbbá 1988-tól 1991-ig havonta jelentkeztünk a „Vallások Világhíradója” című ökumenikus rádióműsorban, amelyet Rapcsányi László szerkesztett.

            1992-ben megjelent egyházzenei nagylemezünk és kazettánk „Orthodox keresztény egyházi énekek” címmel.

            A Magyar Televízió a fentebb említett 1994. évi patriarchai liturgián kívül is többször közvetített templomainkból részleteket szertartásainkból, valamint rövidebb vallásos műsorokat. (Örömhír, Jó reggelt adj Istenem!)

            Budapesti és vidéki templomainkban több alkalommal énekeltek külföldi /orosz, görög, finn stb./ énekkarok, részben istentiszteleteken, részben külön hangversenyek formájában.

            Az 1956-ban és az utóbbi években történt politikai, államigazgatási és egyéb világi változások Egyházunkban semmiféle zavart vagy zökkenőt nem okoztak. A magyar orthodoxok vezetője jelen volt 1989-ben Nagy Imre újratemetésén, valamit hazánk szuverenitásának helyreállítása alkalmával tartott ökumenikus hálaadó istentiszteleten is, ahol beszédet is mondott. Legjobban a Magyar Orthodox Egyház tudja azonban, mit köszönhet a Moszkvai Patriarchátusnak. Az iránta való hálája tehát változatlan és igaza tudatában határozottan félresöpri útjából az olyan demagóg rágalmakat, miszerint a magyar orthodoxia gondolata kommunista szülemény lenne, melyet szovjet katonai szuronyokon importáltak országunkba.

            Egyházunk 1991-ben hozta létre az Orthodoxia Alapítányt, majd azután tevékeny részt vállalt a Szent Lázár Lovagrend és Szeretetszolgálat munkájában. Egyik legmeggyőzőbb argumentuma a magyar orthodoxia létének és létjogosultságának az, hogy az adófizető orthodox hitű állampolgárok legnagyobb része a Magyar Orthodox Egyház javára rendelkezett az 1998. évi állami adójának egy százalékával.  

            Templomainkat, amelyek nyitva állnak bármilyen nyelvű, fajú és nemzetiségű hívek előtt, különösen a budapesti Nagyboldogasszony főtemplomunkat, külföldről is nemcsak főpapok és papok látogatták és látogatják, s ott istentiszteleteket végeznek, imádkoznak, hanem vezető politikai személyiségek is megcsodálták azok rendjét és szépségét.

                                                           ***

            Végéhez érve negyedszázados visszatekintésünknek, kerüljük el a triumfalizmusnak még a látszatát is. Ugyanis hosszú és sokszor keserves történetünk elszomorító utóhangjaként olvastuk nemrég a tiszteletbeli sorrendben első orthodox Patriarchátus egyik külföldön szolgáló főpapjának levelét, amelyben a szerző szinte büszkén jelenti ki, hogy az ő Főhatósága „az úgynevezett Magyar Orthodox Egyházat sohasem ismerte el”.

            Reménykedjünk abban, hogy ez az írásunk valamilyen úton-módon eljut Őexcellenciájához is és eszébe juttatja Theofylaktosz patriarchát, aki 933-956 években szolgálta Krisztus Egyházát és 944-950 között szentelte fel Hierotheoszt a honfoglaló magyarok első hittérítő püspökévé.

            Ez az ezer év előtti főpásztori cselekedet, szerény véleményünk szerint, talán felért egy formális elismerési oklevéllel.

            Ezzel a meggyőződéssel halad tovább a magyar orthodoxia az Istentől rendelt útján.

            Budapest. 1999. november havában

                                               Dr. Berki Feríz protopresbiter

                                                           esperes-adminisztrátor